Amikor jöttek a magyarországiak kettős érzés tartott fogva bennünket. Az egyik az öröm, hogy láthatjuk őket, a másik a félelem, hogy vajon minden simán megy – e, vagy akad aki feljelent? Készültünk mindig, olyankor hónapokig gyűjtöttük a fejadagot, innen – onnan szereztünk egy fél vajat, kiló cukrot, nullás lisztet faluról, hogy legyen amivel megkínáljuk a vendégeket, hogy ne érezzék, ne lássák a nyomort amiben élünk. Így került finomság az asztalra és mi sem éreztük magunkat rosszul, hogy elfogadjuk a csomagot amit hoztak.
A csomagban általában Amo szappan, Intim spray, kerek rágógumi, dunakavics, franciadrazsé, babkávé lapult. Kincsek voltak ezek, jószívvel hozták, sokszor annyit, hogy eladni is tudjunk belőle, pótolva a kicsi pénzecskénket. Gyerekek voltunk, sok mindent csak most, utólag értünk. Egyszer eper illatú szappant és kézkrémet is kaptunk. Mai napig emlékszem az illatra, arra a kellemes érzésre, hogy egy szappan nem csípős szagú, maró valami. Az is igaz, ha manapság hozzájutnék az akkori kulcsszappanhoz, szívesen használnám például hajat mosni. Jól tisztított, az biztos.
Szóval nem igazán értettük a félelmet, csak éreztük. Ugyanakkor tudtuk, hogy a szomszéd blokkban lakó Viorica nénitől tartani kell, mert ő besúghat, az iskolában nem szabad dicsekedni a rágóval, szagos radírgumival, Boci csokival, mert veszélyes is lehet, elárulhatnak. Nem aludhattak nálunk a külföldi vendégek, mert tilos volt, illetve be kellett volna jelenteni őket, és az egyrészt bonyolult volt, másrészt felhívtuk volna a figyelmet magunkra, hogy járnak hozzánk. Mégis volt olyan, hogy éjjel érkeztek, titokban, ott aludtak, nappal pedig majdnem suttogva beszélgettünk, nehogy meghallják a szomszédok.
Szerencsénk volt, mert a mi blokkunkban olyanok laktak, akik nem súgtak volna be, de az ördög nem alszik címszó alatt mégis óvatosak voltunk.Emlékszem, egyszer, amikor már elmentek a vendégek, összegyűltek a szomszéd nénik nálunk, édesanyu pedig kitette a konyhaasztalra a holmikat, amik eladóak voltak. Vidáman túrkáltak a kincsek között a háziasszonyok, egymás kezéből kapkodták ki a szappant, Gabi fogkrémet, kávét, Tibi csokit, közben sopánkodtak, hogy miért is nem lehet ezeket nálunk kapni. Egyszer csak felvisított a csengő. Soha nem felejtem el azt a csendet, ami pillanatokon belül megülte a konyhát. Még mi, gyerekek is elnémultunk. Édesanyu a szája elé tette az ujját, mintegy kérve a többieket, továbbra is hallgassanak. Kinyitotta az ajtót. Amíg ő beszélt az előszobában, ( nem hallottuk mit,csak azt, hogy románul mondja ), a nők nesztelenül megmozdultak és nagyon gyorsan mindent bepakoltak a konyhaszekrénybe.
Mire édesanyu visszatért semmi nem volt az asztalon. Viorica néni volt az, a besúgó a szomszéd blokkból. Tojást kért kölcsön, de nem volt nekünk, így elment. A felnőttek biztosak voltak benne, hogy észrevette a hajnalban távozó magyarországiakat, azért csengetett be. Mivel nálunk égett akkor a villany, mi voltunk a gyanúsak. Az eladó holmik mind gazdára találtak, aztán mikor másik szomszédhoz jöttek külföldről, mi mentünk vásárolni, titokban, félve. Nehéz idők voltak, még ha kaptunk is valamit, nyilvánosan nem örülhettünk neki. Amikor az első alföldi papucsomat és farmeromat megkaptam, előbb otthon kellett hónapokig hordjam, hogy kopjon és aztán is azt mondani, nem tudom honnan van, unokatestvértől örököltem talán, hogy ne szúrjon szemet senkinek.
De tudtunk örülni, annak a kevésnek ami volt. Nem dúskáltunk semmiben, meg is becsültük a meglévőt. Más idők voltak. Nem sírom vissza, ezek az írások főként azért születnek, hogy a fiatal nemzedéknek legyen fogalma hogy éltünk akkoriban.
Neked is van eperillatú emléked? Te is érzed a szádban a Boci csoki ízét? Írj róla hozzászólásban!
Én felnőttként éltem meg a nélkülözést...
Hálás vagyok érte a Jóistennek , mert így, méginkább meg tudom becsülni amim van!
Erre mondta a Mamikám egyszer : " Édes fiam! Négyötök közül (négyen voltunk testvérek) te vagy az egyetlen aki tudja , hogy mi az amikor nincs...De te meg is tudod becsülni ami van...Csak ezt soha ne felejtsd el!"
Nem fogom! Az utolsó "ételjegy" bekeretezve lóg a falon, hogy mindig emlékeztessen bennünket, hogy mi mindenen mentünk együtt keresztül!
Én idősebb vagyok, az én gyermekkoromban még nem voltak az üzletek üresek. A gond a pénz hiánya volt. Édesapám beteg nyugdíjas volt egy baleset után, sok évig. Mivel munka idő után történt a baleset a nyugdíj csak ötven százaléka volt a kiszámított összegnek, fele volt a gyermek segély is mintha csak fél gyermekek lettünk volna.Ötszáz ötven lej nyugdíj, kétszáz lej a négy gyermek segély. Az árak magasak voltak, de mikor megjött a nyugdíj bevásároltuk a legfontosabb élelmiszereket, lisztet, olajat, cukrot... Otthon tartottunk rucát, tyúkot, disznót, nyulat, a heti hús kikerült, édesapám halat fogott, jártuk az erdőt, gombát szedtünk, erdei gyümölcsöt, a krumplit, zöldséget megtermesztettük a kertben és két ár szántó földben amit bérben vettünk. Nem hiányzott az élelem, édesanyám naponta háromszor főtt ételt tálalt, mindig kitalált valamit. Bevásárláskor kaptunk egy-egy kicsi csokit is, krumpli cukrot, jég cukrot, cukorkát. Nekem inkább a gyümölcs hiányzott, nem nagyon jutott a pénz narancsra, banánra, még a jobb fajta alma is hiányzott.
Nem volt magyarországi rokonunk, de emlékszem mennyire irigyeltem azokat akiknek volt és kaptak nagy piros babos labdát, vagy hajas babát.
Mikor az én gyerekeim kicsik voltak már rosszultak a dolgok. Emlékszem, a tenger parton voltunk Eforián , kisebb fiam négy éves volt és meglátott egy Kinder tojást a valutás boltban. Hiába mondtam, hogy mi onnan nem tudunk vásárolni, nem értette miért nem jó az ő pénze, amit a nagytatától kapott. Hiába könyörögtem az elárusító nőnek, igértem neki duplán az értékét, nem akart adni. Akkor valóban gyűlöltem a rendszert és első külföldi kirándulás alkalmával hoztam nekik Kinder csokit. Csak az érti meg mindezt aki átélte.