- Zsuzsika! Mozdulj má’ meg, mit tátod a pufád? - a férfi hangja, mint az ostor csattant. A kislány felriadt álmodozásából, és szedte tovább a pityókát. Mostohaapja előtte haladt, kiforgatta a porhanyós földből a szép termést. Élvezettel kutatta a kerek, szinte hihetetlenül egyforma gumókat, tetszett neki, ahogy az apró rögök homokossá válnak az ujjai között. Kis keze lendületesen hajította a kupacba, ami nőttön nőtt.
- Szíp a termés, kedvesapám!
- Szíp, szíp, magam es látom. A kezed járjon, ne a szád, aztat enni használd, ha van mit!
- ‘ Sze immá’ leszen, ejsze... - duruzsolta maga elé Zsuzsika.
Estére ketten fel is szedték a pityókát. Kedvesapám feltett a tűzre egy fazékkal az aprajából, a disznóknak jó lesz pótolni a moslékot. Még duruzsolt a tűz mikor lefeküdtek. A férfi az ágyra, a kislány a lócára. Zsuzsika még imádkozott egyet, s aztán elnyomta a buzgóság. Reggel hangokra ébredt. A tornácon beszélt kedvesapám, s egy női hang időnként beleszólt.
- Tudja naccsád, hogy jó boltot csinál. Ügyes a leányka, jár a keze mint a motolla. Varrni még az annyátó’ tanult, a jó Isten nyugosztalja, s q mosást es ő végzi. Csak tavaszra hozza osztán vissza, mikor veteményezni köll.
- Jól van, Bandi, keltse fel, indulnék.
Zsuzsika kicsire kucurodott, s szorosan behunyta szemét, mintha még aludna. Csak odaad, no, odaad a mosódába. - gondolta, s szivárogni kezdett a könnye. Kedvesapám kemény volt, de jó ember. Tudta, hogy szereti. Mióta a mosónő elkérte segédnek a télire Zsuzsikát, valahogy még keményebb lett. Nem szívesen adta, de hát kevés volt az élelem télre, s mégiscsak kicsi pénzt hoz a házhoz.
- Keljél, leányka, itt a mosóné, viszen a városba. - mikor látta, hogy a kislány szeme nedves, tudta, hogy mindent hallott. - No, ne félj, ‘sze visszagyüssz kikeletre. - lágyult meg a hangja. Szerette ezt a kis csimaszt. Nem az övé, de más se maradt neki mióta az asszony meghalt. S csak volt egy kis csicsergés a házban, nem nyomták le a gondolatai annyira. Zsuzsika csendesen pakolta kis motyóját.
- Kedvesapám, de ugyi majd bégyün karácsonyra a városba? Hejj, be árva leszek én ottan!
- Bé, bé, csak mostan ügyekezzé’, vár a naccsága.
Kurtán megölelte a kislányt, mielőtt az felkászálódotta a bakra a kocsis mellé.
- Osztán a rossz híred nehogy hamarébb hazaérjen mint te! - azzal befordult a házba, hogy Zsuzsika ne lássa a megnedvesedett szemét. Nekiállt összetörni héjastól a pityókát a disznóknak. - No, majd karácsonyra levágok egyet, s béviszek a cinkónak es. Hejjj, hogy szereti a kóbászt, tepertyűt!
Zsuzsika nem szerette a várost. Büdös volt, s szürke minden. No meg a zsivaj! Éjjel nappal zsivajgott minden. A mosókonyha hátul volt, olyan gőz volt benne, hogy a kislány alig is szokta meg. Pici munkás keze előbb kifehéredett a lúgtól, aztán sebes lett, esténként alig tudott elaludni, úgy égett. A mosóné nem sokat beszélt, csak a parancsokat osztogatta, ki mit csináljon. Trézsi, az idősebb segédleány kedves volt Zsuzsikával. Meg-megkacagtatta, s mikor szombat esténként eljött hozzá a vőlegénye, ketten ugratták a kislányt, tréfáltak vele. Enni csak este kapott. No, hiszen, kedvesapám, ejszen me otthon mégiscsak több jutott volna. - gondolta sokszor a kását kanalazva.
Várta nagyon a karácsonyt, várta kedvesapámat. Ha néha verést is kapott a mosónétől, hát mindig arra gondolt, hogy majd őt kimenti innen szenteste. November végén esett le az első hó. A mosónénak nem volt kedve kimenni, s így minden reggel , munka előtt a kislánynak kellett a készre mosott , vasalt ruhát kihordania. Szegényke már elfáradt mire a mosást Trézsivel elkezdhették.
