Víkend

Valójában Weekend volt, de mi csak így mondtuk, ahogy a címben szerepel. Nem nagyon jártunk oda gyermek - és fiatalkoromban, de azért megfordultunk ott is. Túl nagy volt, túl sokan voltak mindig. Inkább a Maroson csónakáztunk, a partján sütöttünk, pihentünk, labdáztunk, napoztunk. Annyira mentünk be, igaz, ehhez jegyet is kellett venni, amíg édesapu kibérelt egy csónakot. Az indulás is onnan, bentről volt lehetséges.

A csónakkal aztán leereszkedtünk a Maroson, és kikötöttünk egy szép vad helyen. Ott tüzet raktunk, miccset, flekkent sütöttünk, mikor mit, de volt, hogy mindkettőt. Mi, lányok, vágtuk a paradicsomot, paprikát, hagymát, készült a saláta a húshoz. Pokrócokat terítettünk a földre, ott üldögéltünk, ettünk, napoztunk, sokszor társasoztunk, amerikai heteseztünk. Időnként megmártóztunk a Maros vizében, édesapu mindig sekély partszakaszra vitt minket. Visszafele mi is evezhettünk, csak a Turbina kanyarjában vették vissza a felnőttek a lapátot, ott veszélyes szakasz volt, elsodródhatott volna a csónak.

Később, kamasz korunkban már inkább a baráti társasággal mentünk, ekkor már nem béreltünk csónakot, mindig kevés volt a zsebpénzünk, sőt, be sem mentünk a víkendre, egyenesen a cementlapoknál kezdtünk. . Sütögetni is ritkán sikerült, ebben az időszakban a boltok eljutottak arra a szintre, amiről többször meséltem: kongtak az ürességtől, vodka, ecet és halkonzerv volt mindössze a kínálat. Néha azért akadt szalonna valakinél, amit megsütöttünk, de ugyanilyen jó étvággyal fogyasztottuk az otthonról hozott zsíros kenyeret is.

Itt is voltak leterített pokrócok, paradicsom, paprika, újhagyma is akadt. Míg a fiúk bravúros vízbe ugrásokkal, fejesekkel próbáltak nekünk imponálni, mi készítettük itt is a salátát, persze fél szemmel a legényeken. Tollasoztunk, voléztunk ( röplabda ) amerikai heteseztünk. De alkonyatkor, mielőtt hazamentünk volna, egy-egy csók is elcsattant, és kézen fogva andalogtunk a Tudor felé.

Aztán ott volt a Vointa ( ejtsd Vojinca ) és a Május 1 strand. Utóbbi a víkend közelében, előbbi a sportcsarnok mellett. Mi a Vointara jártunk szívesen. Ez volt a legkisebb, itt volt a legtöbb zöldövezet, és nem mellékesen be is tudtunk hátulról lógni, így a kicsi pénzünk megmaradt, fructora, erre-arra. Akkoriban 3-4 fiú el-elkapott egy lányt, és zsuppsz, bedobták a vízbe, aztán az mentette ki, aki udvarolni akart neki. Féltünk, hogy mikor kapnak el minket is, ugyanakkor vártuk is, hisz így kiderült, nyilvánvalóvá vált a sejtésünk, kinek tetszünk, és jöhettek a további lépések. A puszi előbb az arcra, majd elcsattant a szájra is, és nem maradhatott el a kézenfogva sétálás a büféhez, fagyizni.

Ha napozás közben kettőnél többször esett ránk a felfújhatós, könnyű labda, illett megnézni, ki dobja “véletlenül” éppen arra. Mert ez is egy módja volt a kiszemelt lány figyelmének felhívására. Nedves hajjal, néha leégve a sok napozástól, kipirult arccal, boldogan tértünk este haza, mindig gyalogosan.

Bizony, ez is hozzátartozott a fiatalság boldog pillanataihoz. Ma már inkább welness központok vannak, a víkend is modernebb lett, igaz, csak fotókról láttam, de tele van mindenféle vendéglővel, fagyiárussal. Annak idején is voltak árusok, miccset, flekkent kínáltak, de nem ennyi. Ami tetszett, és akkoriban a legnépszerűbb volt, az a hajóvendéglő, ami talán ma is megvan. Egy kikötőtt hajón rendezték be. A mai fürdőknek, élményparkoknak is bizonyára megvan a maguk hangulata, de már nyoma sincs az egyszerű, letisztult dolgokhoz, ahhoz amikor nem számított, hogy csak zsíroskenyeret eszünk, nem számított, hogy zavaros a Maros, hogy mindig valami hal nekiütközött a lábunknak, csak az volt fontos, hogy ott lehetünk, együtt, gondtalanul kikapcsolódhatunk, szerelembe eshetünk....

Ahogy telik az idő, és ezekre emlékezünk, akaratlanul is felsóhajtunk: azok a régi szép idők! Pedig az idők nem is voltak olyan szépek. Az ifjúság boldogsága szépítette meg.