Az öreg keserveset sóhajtott, s dobott még két tengericsutkát a tűzre. Elnézte a fellobbanó lángból kiugró szikrákat, követte szemével, míg láthatóak voltak.
– Úgy, úgy szálljatok, repüljetek az Úristenhez! Hejj, de repülnék én es veletek!
Szorosabbra tekerte magán a durva pokrócot. Vén csontjai már fázósak voltak, az októberi esték hideget leheltek. Latyak, az öreg kutya halkan morogni kezdett. De nem mozdult, csak jelezte, hogy valaki közeledik, s az a valaki ismerős neki, nem éri meg felállni, megugatni. Ionel, a pakulár volt az.
– Bună seara, jó estét, domnu’ . Leülhetek egy kicsinyét maga mellé?
Ionel kacagó szemű, meglett román férfi volt, vénlegény. A faluban babája volt, egy özvegyasszony, ahhoz járt be néhanapján, de sose nősült meg. Most éppen onnan tartott az esztena felé. Vén Mózsival jóban voltak, nagyokat tudtak hallgatni a tűz mellett. Néha azért szóltak, halkan, szinte csak mordultak, mint Latyak.
– Honnét?
– Codruțától.
– Jól van – é?
– A’ jól, főleg ha feléje járok. – szerelem csillant a szemében – Derék asszony. Ha nősülnék csak ő kellene.
– Osztán miért nem nősülsz? Tisztességet adhatnál néki.
– Nem, domnu’, nem pakulárnak való a nősülés.
– Mindenkinek való a’. Éccakára meghálsz nálam?
– Ha nem bánja, domnu’, meg.
– Sose bántam.
Már csak a parázs égett, mikor felálltak, bementek a kalyibába. Reggel Ionel elbúcsúzott:
– Látjuk egymást hamarost, domnu’. Hozok egy kicsi túrót, ha nem bánja, errefelé jövök a nyájjal. Doamne ajută!
– Áldjon az Isten.
Azzal a vénlegény elment.
Vén Mózsi a napra ült ki, mely fáradt, őszi sugarával még megsimogatta a sokat megélt testet, lelket. Elmerengett a régmúlton. Anna is fiatalon özvegyült meg, mint a Ionel Codruțája. Ő milyen boldogan járt hozzá! Pont úgy ahogy ez a pakulár most a babájához. S feleségül mégse kérte, míg Anna úgy nem maradt. Aztán persze nevet kellett adni a gyermeknek, de nem bánta. Addigra már úgy szerette Annát, úgy egybenőtt a lelkük, húsuk, hogy nélküle élni nem lehetett.
