Vén Károly

„Öreg vagy, Károly. Nem es öreg, sokkal inkább vén. Vénséges vén.” – gondolta magában. „Hát hova jutottál? Béengeded a kutyát a házba, mikor tudvalevő, hogy asszonynak, macskának benn, embernek, kutyának künn a helye? No és Károlyozod magadat? ‘Sze minnyá le es magázhatod őócskaságodat!” – morfondírozott tovább maró öniróniával. Bundás, a kivénhedt, kopott szőrű eb lassan nyugodott meg a házban. Most már ott fekszik az öregember lábánál, de feje fenn, orra a levegőben, fülei hegyesen meredeznek. Egy ideje alábbhagyott a durrogtatás. Károly bácsi nagyot sóhajtott és nyugtatólag tette csontos, munkában megfeketedett kezét Bundás fejére. Az halkan nyüszített egyet, mintegy jelezve, szerinte nem múlt el a veszély.

Valóban, soha nem csinált ilyent az öregember.. A kutyának sem akaródzott átlépni a küszöböt, amikor az első durrogtatásnál behívta. Pedig rettegett a tűzijátéktól, mely ebben a kis eldugott székely falucskában is divattá vált. Majdhogynem ölbe cipelte be, nehezen, botját a sarokba téve. Vén Károly füleinek sem volt muzsika a hang. Ő még látta igazi fegyverek fényét a sötétben, hallotta a hangot, melytől félni kellett, akkor is, ha az ember erős, felnőtt férfi volt, ki nem ijedt meg a saját árnyékától. „Megvénültem, no, nem értem a maiakat. De ejszen nem es kell, annak idején a mi öregjeink se értettek münket. Ez a velág rendje, s az ember nem tudja megfejteni a hejábavalóságát.”.

– Eriggyé most már ki, vén csont. – emelkedett fel ültéből, mikor már fertályórája sem hallatszott semmi s elkezdte kifelé terelni az ebet.

De az ismét megmakacsolta magát. Szemei határozottá váltak, majdnem hallani lehetett gondolatát: Nem megyek, félek! Éjfél jócskán elmúlt, Károly bácsi dereka kívánta már az ágyat, a dunyha melegét, a csendet. Ez utóbbi már meglett, hála a Fennvalónak. Odalépett a régi, ócska vizesvederhez, megmerítette benne a kopott zománcú csuprot, ivott. Bundás csóvált egyet a farkán. Rövidet, jelzésszerűt.

– Szonnyas vagy te es? No, gyere, kimehecc.

De az nem mozdult. „Nesze neked, vénember, most hogy vered ki innét ezt a behemót jószágot?” Érezte, már nem tudja felemelni, ölben kivinni. Valami furcsa érzés gyengítette. A friss, hideg víz kicsit megszelíditette, de még ott volt. Dobott egy pár hasábot a tűzre. A kutya elé tett egy régi tálat, ami a macskáé volt, de az elkódorgott valahova Vizet öntött belé. Bundás lefetyelt egy párat, majd elnyúlt a kályha előtt. Zsemleszínű bundáját veresre festették a lángok. Vén Károly vissza ereszkedett a székre. Nyögött egyet a melkasába nyilaló fájdalomtól.

– Nocsak, Károly, tán a halál kopogtat? – hangosan mondta ki a szavakat. – Édes jó Atyám, segíjjé’ ! – suttogta és imára kulcsolta kezét.

Bundás felkapta fejét. Okos szeme végigpásztázta gazdáját és közelebb húzódott hozzá. A vénség abbahagyta az ima mormolását, le kellett hunynia szemét a következő erős fájdalomtól, arca ezer ráncba húzódott közben. Hunyva is tartotta, finoman átcsúszott az álomba. Még egyszer felriadt, amikor leszakadt a tűz. Teste nem mozdult, csak a feje tisztult ki egy pillanatra. „Az én tüzem es leszakadt, ejszen.” – gondolta és olyan könnyedén ringott át a másvilágra, ahogy egy hópehely száll alá a magasságból. Már nem érezte Bundás nyelvét vénséges kezén, ahogy az szomorúan megnyalta, majd busa feje ismét lehanyatlott.

Délutánba hajlott a nap vízkeresztkor, amikor a házszentelők rátaláltak. A hideg, kihűlt házban ott ült az öregember, botjára támaszkodva, mint aki indulna valamerre. A földön Bundás aludta örök álmát. Bozontos feje gazdája lábán pihent.

– Szépen elaludt , Károly bátyám. – szólt egyikük. – No, ‘iszen, ez a velág rendje, s maga nem kapkodta el a dógot.

Azért áldást kértek a házra....A kréta csikorogva véste az ajtó fájára:

20 + C + M + B + 26