Volt idő, mikor még rendszeresen lakkoztam a körmöm, mert azt gondoltam az fontos, azt kell, az hozzátartozik egy nő életéhez, s ha egyszer nincs kifestve, az es lehet, mind itt halunk. Most már tudom, hogy nem halunk mind itt, de azért néha kipingálom. Régebben öreg embereket ápoltam, gondoztam, otthonukban, 24 órás szolgálatban. Volt nekem egy papóm, akire évekig vigyáztam, jó alaposan össze is szoktunk s mint valami rigolyás vén barátok, vicsorogtunk egymásra, de alapjában véve csendesen léteztünk, kedveltük egymást. Hatalmas házban laktunk kettecskén, nekem a szobám és a fürdőm a második emeleten volt, papóé az elsőn, a nappali , konyha a földszinten. Ezen kívül persze voltak még szobák, de mi azokat nem használtuk.
Egy kora nyári délután papó éppen az ebéd utáni pihenőjét töltötte a nappaliban és én, mint mindennap ilyenkor, felvonultam a szobámba, valami nyugalmas elfoglaltságot kerestem. Ránéztem a körmeimre és felötlött bennem, hogy ideje lenne újralakkozni. Nosza, a gondolatot tett követte, elővettem a tulipiros körömlakkot és a művelet sikerességéhez szükséges egyéb holmikat. Áztattam, reszeltem, vágtam, bőrikét nyiszáltam. Az eredmény: csudaszép tulipiros körmök, szép frissen, csillogóan gyönyörködtetve szemem, legyezgetve hiúságom. Mivel a szünetem ekkorra letelt, óvatosan , hogy a még meg nem száradt körömakk ne sérüljön, felemeltem a laptopom, hogy lecammogjak vele a földszintre. Elindultam. Félúton a lépcsőn megbotlottam és a laptop olyan szögben kezdett kifordulni a kezemből, ami erősen veszélyeztette tulipiros ékességem.
A pillanat tört része alatt döntöttem…. Kecses ívben elhajítottam a laptopot és elégedetten vettem tudomásul, hogy a gépezet ugyan lebukfencezett a maradék harminc lépcsőfokon, kilehelte az aksiját es magából, de a körmeimen a lakk sértetlen. Megnyugodva léptem át a maradványokon, hiszen még mindig nem száradt meg a körmöm, az összeszedését, szemrevételezését későbbre halasztottam. Mint később kiderült, nem szenvedett sérülést a kütyü, így megerősödött bennem a hit, hogy inkább minden repüljön, mint a lakk sérüljön, avagy a nő akkor a legvédtelenebb, amikor frissen lakkozta körmeit. A földszinten a következő jelenet fogadott: Papó áll, nadrágja félig letolva, kezében a kávézóasztalról szerzett szalvéta, gombóccá gyúrva és kicsavart pozítúrában próbálja tisztogatni magát, mert mint kiderült e röpke idő alatt heveny hasmenés lett úrrá rajta, nem jutott el a toalettig, ő pedig úgy gondolta, nem zavar meg engem a szünetem jól megérdemelt nyugalmában, sitty-sutty rendbeszedi ő a dolgokat. Mondanom sem kell, eme rendbeszedés még több “maszattal” járt. Álltam, kissé felemelt, csak a száradó körmökre jellemző pózban tartva kezeimet, éppen nagy levegőt véve, szájat csücsörítve, hogy ütemesen rálehelgessek a tulipiros körmökre, mintegy sürgetve a folyamatot és megmeredtem az elém táruló látványtól.
Farkasszemet néztünk papóval, sokáig nem szólt egyikünk sem. Ő gombóccá gyűrt szalvétával a kezében, félbemaradt mozdulattal, én csücsörítve, felemelt kezekkel, levegőt sem véve. Papó törte meg a csendet.
-Amikor megszáradt ugye segítesz? – kérdezte, majd jó messzire hajította a szalvétagombócot.
Azért az öregúrnak lehetett tapasztalata. Tudta, hogy egy nőt békén kell hagyni ilyenkor…
😂😂😂
😂🤗♥️