Mindenki csak így szólította: Vassjánoska. Furcsa fiú volt. És idősebb a többieknél. Kilenc évesen került iskolába. Nagydarab, vastag hangú, mélyen ülő szemű gyerekként kilógott a sorból. Teste is más volt. Karjai idétlenül hosszúak, háta hajlott, mint egy öregemberé. Nem sokat beszélt. Féltek tőle, olyan ijesztő volt a néha vastagon felharsanó nevetése, villogó sötétkék szeme, lajhár alakja, hogy inkább nem vonták be a játékba a többiek.
A leghátsó padban ült, egyedül. A tanító néni soha nem szólította fel felelni. Csak az írásbelijét ellenőrizte mindig, az pedig rendben lehetett, mert Vassjánoska sosem bukott meg. Órákon csendben volt, csak néha jelentkezett, ha kérdezték az osztályt, de figyelmen kívül hagyták. Talán Gizi néni is félt tőle. Nem volt se kedves, se szigorú Vassjánoskával. Csak annyit foglalkozott vele, amennyi feltétlenül szükséges volt.
Torna órán Vassjánoska a padon ült , felmentése volt. Ahogy teltek az évek , a gyerekek megszokták, hogy ott van. Negyedikben már volt, hogy csúfolták is. Vassjánoska ennek is örvendett, legalább szóltak hozzá. Bárgyún mosolygott ilyenkor.
Karácsonyi szünet után történt. Zsivalygott az osztály, egymás szavába vágva mesélték mit kaptak ajándékba, milyen finomságok kerültek az asztalra.
Vassjánoska
