Tánc ( English version below )

– Indulunk, Loncikám! Készen vagy?

​Minden esztendőnek ezen a napján ünnepelt Dezső úr. Eligazította nyakkendőjét, lesöpört egy láthatatlan pihét a tweed zakójáról, óvatosan fejére igazította puhakalapját. Fordult egyet a tükör előtt, majd elégedetten hümmögve kilépett az ajtón.

Gyalog tette meg az utat a pár utcányira lévő kisvendéglőig. „Talán elfért volna a szövetkabát,” gondolta, „hidegre fordult az idő,” és fázósan behúzta nyakát. A kora novemberi estén üresen kongott a tér, ahogy átvágott rajta.

​A vendéglő ablakaiból hívogató meleg fény szűrődött ki. Az öregúr lenyomta a kilincset és hunyorogva nézett körül. Már minden asztalnál ültek; a zenekar halk muzsikája éppen csak aláfestés volt a csendes beszélgetéshez, mely innen-onnan felhangzott. Pohárkoccanás, kanalak és villák finom ütődése a tányérokhoz teremtett meghitt hangulatot. A kopott, piros-fehér kockás abroszokkal leterített asztaloknál zömmel párocskák vacsoráztak, szerelmesen sutyorogva. Csak a hátsó részen volt két összetolt asztal, egy nagyobb társasággal.

​Fiatal pincér lépett oda:

​– Jó estét! Foglalása van, uram?

​Dezső úr kissé meglepetten nézett a férfira. Foglalás? Hiszen ők a kis lokál nyitásának első napjától törzsvendégek Loncikával! Megvan annak tán negyven esztendeje is, hogy először vacsoráztak itt. Andor, az öreg főpincér lépett közéjük hirtelen, arcán széles mosollyal.

​– Dezsőkém! Isten hozott! – kissé halkabban folytatta: – Hát megint eltelt egy esztendő...

​– Szervusz, Andor! – csillant fel az öregúr mélyen ülő, sötét szeme. – Rohan az idő... Immár tíz esztendeje csak egyedül jövök...

​Andor belekarolt és az ablaknál álló, kétszemélyes asztalhoz vezette.

​– Egy üveg Chardonnay-t behűtve, két pohárral, Misikém – szólt hátra a válla fölött a zavartan hátuk mögött kullogó fiatalembernek. – No meg a harcsapaprikás túróscsuszával, ugye, Dezső?

​Dezső úr csak bólintott, miközben helyet foglalt. Andor és a kis pincér visszavonultak. Az öregember nagyot sóhajtott. A régi szép idők emlékeinek feltörésére sosem tudott lélekben felkészülni. Felesége haláláig minden évben itt ültek ezen a napon, ünnepelték megismerkedésük évfordulóját. Chardonnay-t ittak, harcsapaprikást ettek túróscsuszával. Loncika tíz esztendeje hagyta itt. Magányos napjai egyhangúan teltek, de ezt az ünnepet soha nem töltötte otthon. Lassan, komótosan fogyasztotta el a menüt, itta a bort. Mindkét pohárba öntött és mielőtt szájához emelte a sajátját, odakoccintotta a másikhoz.

​Csak akkor állt fel, amikor a borosüveg majdnem kiürült. Ünnepélyesen az apró táncparkett közepére sétált, ott megállt, rápillantott a zenekarra. Azok abbahagyták a halk zenélést, összenéztek, mintegy nyugtázva a néma kérést, és felcsendült a dal:

​„Millió, millió, millió rózsaszál...”

​Dezső úr átölelte a láthatatlan Loncika derekát, és a muzsika ritmusára táncolni kezdett. Végigsiklott a táncparketten. Közben csendesen sorolta az elmúlt esztendő történéseit:

​– Gizuséknál kisbaba született. El sem hiszem, aranyom, dédszülők lettünk! Az orra olyan fitos, mint a tiéd. Gyönyörű kisleány! Annánk immár boldog nagymama...

​És mondta, mondta, közben egyetlen lépést sem vétett. A végén szertartásosan meghajolt, és visszament az asztalához.

​– Andorkám! Fizetek!

​Misi hallotta meg, és elindult feléje. Dezső úr enyhe bosszankodással figyelte, ahogy közeledett. A fogalást követelő... - bigyesztette le száját. A férfi őszinte mosollyal az arcán, bal alsó karján patyolatfehér vászonszalvétával, jobb kezét háta mögé rejtve állt meg mellette.

​– Igenis, Dezső úr! – azzal jobb kezét előhúzta, benne egy szál vörös rózsa díszelgett. – Ez még megilleti Loncikát... – Gyanúsan fénylettek szemei a meghatottságtól. – Jövőre újra várjuk, uram. Természetesen, szokás szerint a ház vendége volt.

​Finom mozdulattal meghajolt, és eltávozott. Amint az öreg Andor mellett elhaladt, az elégedett hangon mondta:

​– Ez az, Misikém, így kell ezt, jó pincér leszel, talán majdan a helyembe léphetsz. Az a rózsaszál pedig zseniális volt, Misikém, zseniális...

Ahhoz, hogy fennmaradjon ezen a szinten az oldalam, szükségem van előfizetőkre. Ha teheted, kérlek támogasd az írói munkámat. Köszönöm! Az alábbi gombra kattintva teheted meg:

---

English version👇👇👇

Dance

— We’re leaving, my dear Lonci! Are you ready?

Every year, on this very day, Mr. Dezső celebrated.

He straightened his tie, brushed an invisible speck of dust from his tweed jacket, and carefully settled his soft felt hat upon his head. Turning once before the mirror, he gave an approving hum and stepped out the door.

He walked the few streets to the little restaurant.

Perhaps I should have worn my overcoat, he thought. The weather has turned cold.

Drawing his neck deeper into his collar, he hurried across the square, which echoed with emptiness on that early November evening.

Warm, inviting light spilled from the restaurant windows. The old gentleman pressed down the handle and glanced around, blinking against the brightness.

Every table was occupied.

The orchestra played softly, little more than a gentle backdrop to the quiet conversations drifting through the room. The clinking of glasses and the delicate tapping of forks and spoons against plates created an atmosphere of intimacy. At the worn tables covered with red-and-white checked cloths, couples dined together, whispering lovingly to one another. Only at the back stood two tables pushed together, occupied by a larger group.

A young waiter approached him.

— Good evening, sir. Do you have a reservation?

Mr. Dezső looked at the young man in surprise.

A reservation?

Why, he and Lonci had been regular guests here since the very first day the little restaurant had opened. It must have been nearly forty years since they had shared their first dinner within these walls.

Suddenly, old Andor, the head waiter, stepped between them, a broad smile lighting up his face.

— Dezső, my friend! Welcome! — he said, then lowered his voice. — Another year has passed...

— Hello, Andor! — the old man’s deep-set dark eyes brightened. — Time flies... Ten years now since I’ve come alone...

Andor slipped an arm through his and guided him to the small table for two by the window.

— A chilled bottle of Chardonnay, two glasses, Misi — he called over his shoulder to the embarrassed young waiter following behind them. — And the catfish paprikash with cottage-cheese noodles, isn’t that right, Dezső?

Mr. Dezső simply nodded as he took his seat.

Andor and the young waiter withdrew.

The old man sighed deeply.

No matter how many years passed, he could never prepare himself for the flood of memories.

Until the day his wife died, they had sat here every year on this date, celebrating the anniversary of their first meeting. They drank Chardonnay. They ate catfish paprikash with cottage-cheese noodles.

Lonci had left this world ten years ago.

His days had become quiet and monotonous, yet he had never once spent this anniversary at home.

Slowly, unhurriedly, he enjoyed his meal and sipped his wine.

He poured into both glasses.

Before raising his own, he gently clinked it against the other.

Only when the bottle was nearly empty did he rise.

With solemn dignity, he walked to the center of the tiny dance floor and stopped. He looked toward the orchestra.

The musicians fell silent and exchanged knowing glances, acknowledging the unspoken request.

Then the melody began.

“A million, a million, a million roses...”

Mr. Dezső slipped an arm around Lonci’s invisible waist and began to dance.

Gracefully he glided across the dance floor.

As he moved, he quietly recounted the events of the past year.

— Gizus’s family had a baby. Can you imagine it, my love? We’ve become great-grandparents. Her little nose is just as pert as yours was. A beautiful little girl! And our Anna is a happy grandmother now...

And he went on and on, never missing a single step.

When the song ended, he bowed ceremoniously and returned to his table.

— Andor, my friend! I’d like the bill.

It was Misi who heard him and started toward him.

Mr. Dezső watched him approach with mild annoyance.

The one asking for reservations... he thought, pursing his lips.

The young waiter stopped beside him, a sincere smile on his face. A spotless white service cloth rested over his left forearm, while his right hand remained hidden behind his back.

— Certainly, Mr. Dezső.

Then he brought his right hand forward.

A single red rose rested in his palm.

— This still belongs to Lonci.

His eyes shimmered suspiciously with emotion.

— We’ll be expecting you again next year, sir. And of course, as always, tonight’s dinner was on the house.

With a graceful bow, he stepped away.

As he passed old Andor, the head waiter spoke with quiet satisfaction.

— That’s it, Misi. That’s exactly how it’s done. You’ll make a fine waiter one day—perhaps you’ll even take my place. And that rose... brilliant, my boy. Absolutely brilliant.

More English-language stories are coming soon.

If this story touched your heart, I would be honored to welcome you into my community of readers. Subscribe below 👇 and discover more true and fictional stories from Hungary and Transylvania, where village life, old traditions, family secrets, love, hardship, and hope come alive on the page.