– Indulunk, Loncikám! Készen vagy?
Minden esztendőnek ezen a napján ünnepelt Dezső úr. Eligazította nyakkendőjét, lesöpört egy láthatatlan pihét a tweed zakójáról, óvatosan fejére igazította puhakalapját. Fordult egyet a tükör előtt, majd elégedetten hümmögve kilépett az ajtón.
Gyalog tette meg az utat a pár utcányira lévő kisvendéglőig. „Talán elfért volna a szövetkabát,” gondolta, „hidegre fordult az idő,” és fázósan behúzta nyakát. A kora novemberi estén üresen kongott a tér, ahogy átvágott rajta.
A vendéglő ablakaiból hívogató meleg fény szűrődött ki. Az öregúr lenyomta a kilincset és hunyorogva nézett körül. Már minden asztalnál ültek; a zenekar halk muzsikája éppen csak aláfestés volt a csendes beszélgetéshez, mely innen-onnan felhangzott. Pohárkoccanás, kanalak és villák finom ütődése a tányérokhoz teremtett meghitt hangulatot. A kopott, piros-fehér kockás abroszokkal leterített asztaloknál zömmel párocskák vacsoráztak, szerelmesen sutyorogva. Csak a hátsó részen volt két összetolt asztal, egy nagyobb társasággal.
Fiatal pincér lépett oda:
– Jó estét! Foglalása van, uram?
Dezső úr kissé meglepetten nézett a férfira. Foglalás? Hiszen ők a kis lokál nyitásának első napjától törzsvendégek Loncikával! Megvan annak tán negyven esztendeje is, hogy először vacsoráztak itt. Andor, az öreg főpincér lépett közéjük hirtelen, arcán széles mosollyal.
– Dezsőkém! Isten hozott! – kissé halkabban folytatta: – Hát megint eltelt egy esztendő...
– Szervusz, Andor! – csillant fel az öregúr mélyen ülő, sötét szeme. – Rohan az idő... Immár tíz esztendeje csak egyedül jövök...
Andor belekarolt és az ablaknál álló, kétszemélyes asztalhoz vezette.
– Egy üveg Chardonnay-t behűtve, két pohárral, Misikém – szólt hátra a válla fölött a zavartan hátuk mögött kullogó fiatalembernek. – No meg a harcsapaprikás túróscsuszával, ugye, Dezső?
Dezső úr csak bólintott, miközben helyet foglalt. Andor és a kis pincér visszavonultak. Az öregember nagyot sóhajtott. A régi szép idők emlékeinek feltörésére sosem tudott lélekben felkészülni. Felesége haláláig minden évben itt ültek ezen a napon, ünnepelték megismerkedésük évfordulóját. Chardonnay-t ittak, harcsapaprikást ettek túróscsuszával. Loncika tíz esztendeje hagyta itt. Magányos napjai egyhangúan teltek, de ezt az ünnepet soha nem töltötte otthon. Lassan, komótosan fogyasztotta el a menüt, itta a bort. Mindkét pohárba öntött és mielőtt szájához emelte a sajátját, odakoccintotta a másikhoz.
Csak akkor állt fel, amikor a borosüveg majdnem kiürült. Ünnepélyesen az apró táncparkett közepére sétált, ott megállt, rápillantott a zenekarra. Azok abbahagyták a halk zenélést, összenéztek, mintegy nyugtázva a néma kérést, és felcsendült a dal:
„Millió, millió, millió rózsaszál...”
Dezső úr átölelte a láthatatlan Loncika derekát, és a muzsika ritmusára táncolni kezdett. Végigsiklott a táncparketten. Közben csendesen sorolta az elmúlt esztendő történéseit:
– Gizuséknál kisbaba született. El sem hiszem, aranyom, dédszülők lettünk! Az orra olyan fitos, mint a tiéd. Gyönyörű kisleány! Annánk immár boldog nagymama...
És mondta, mondta, közben egyetlen lépést sem vétett. A végén szertartásosan meghajolt, és visszament az asztalához.
– Andorkám! Fizetek!
Misi hallotta meg, és elindult feléje. Dezső úr enyhe bosszankodással figyelte, ahogy közeledett. A fogalást követelő... - bigyesztette le száját. A férfi őszinte mosollyal az arcán, bal alsó karján patyolatfehér vászonszalvétával, jobb kezét háta mögé rejtve állt meg mellette.
– Igenis, Dezső úr! – azzal jobb kezét előhúzta, benne egy szál vörös rózsa díszelgett. – Ez még megilleti Loncikát... – Gyanúsan fénylettek szemei a meghatottságtól. – Jövőre újra várjuk, uram. Természetesen, szokás szerint a ház vendége volt.
Finom mozdulattal meghajolt, és eltávozott. Amint az öreg Andor mellett elhaladt, az elégedett hangon mondta:
– Ez az, Misikém, így kell ezt, jó pincér leszel, talán majdan a helyembe léphetsz. Az a rózsaszál pedig zseniális volt, Misikém, zseniális...
Nagyon jó írás