Somi

Az este bevillant egy emlékem. Apróság, de jólesett a lelkemnek. A similabda. Ki emlékszik rá? Színes krepp papírba szorosan csomagolt fűrészporból készült, cérnával jól átkötözve, rákötve egy tejgumit árulták a Somos tetőn, vagy ahogy mi neveztük, a Somin, legtöbbször cigányasszonyok. A gumi végét aztán rácsavartuk az ujjunkra, és a labdát ahogy eldobtuk, az a gumival vissza is pattant. Voltak akik profi szintre emelték a.similabdázást, különböző trükkökkel.

Persze a similabda hozta az emlékek tömkelegét. A Somira legtöbbször hétvégén vagy ünnepnapokon mentünk fel, gyalogosan. Két útvonalon lehetett odajutni. ( több útvonal is volt a város különböző részéről, de tőlünk, a Tudorból, csak kettő ). Az egyik a Kálvárián keresztül. Amikor felértünk ennek a tetejére , jobbra kanyarodva még egy jó nagy dombot kellett megmászni. A másik az erdőn keresztül. Nem is tudom mitől függött a választás, de hol az egyiken, hol a másikon mentünk.

Május elsején itt volt a felvonulás is. Olyankor pionírruhában kellett menjünk, a lányok fekete rakott szoknyában, fehér ingben, piros nyakkendőben, a fiúk ugyanígy, csak szoknya helyett nadrágban. Édesanyu mindig a fekete lakkcipőmet adta rám, ami csak.kifejezetten ünnepekkor volt használatos.

Fehér, cérna harisnyanadrágban ( akkoriban harisnyabugyinak neveztük ) feszítettem. Ahogy írom e szavakat érzem a ruhaneműk anyagának az érintését. A cérnaharisnya kissé szúrósan kemény simulását a lábszáramon, a lakkcipő feszességét, ahogy itt-ott nyomota a lábujjaim, a rakottszoknya perdülésre ösztönző lebegését.

Két copfba fonta a hajam, s az is vidáman követte ugrándozásom. Amíg a felvonulás tartott sem similadát sem vattacukrot nem kaptunk, hogyisne, még összemaszatoljuk a szép ruhát! Édesapu sokszor a nyakába vett, és úgy vonultunk. Fapálcikára rögzített kis papír zászlót lengettem lelkesen. Mit tudtam én azt, hogy kommunista címmerrel ellátott trikolor volt a kezemben! Felvonulás után a gyerekek mind eldobálták ezeket a kis zászlókat, a nap végére tele volt a Somi ezekkel, porba, sárba tiporva.

És akkor jöhetett a similabda, vattacukor, fagylalt, fructo ( üdítőital ), és a kisvonat, amivel az állatkertig utazhattunk. Az akkor hatalmasnak tűnő állatkertben megcsodáltuk a medvét, oroszlánt, nyuszit, majmokat, s.még ki tudja miket. A púpostevétől féltem, mert láttam egyszer, amint a kérődző állat szembeköpött egy nőt. Kifele az állatkertből luftballont is kaptunk.

Irány a vendéglő terasza, aminek a háta mögött sült, parázson a miccs. Ekkor már farkaséhesek voltunk. Evés után a felnőttek söröztek, mi pedig mehettünk a játszótérre. Lipinka, vascsúszda ( nyáron tűzforró volt, de minket nem érdekelt, úgyis csúsztunk rajta ) , kosárhinta, homokozó. Hurrá! Néha tollast is vittünk, és tollasoztunk.

Nagyon szép napok voltak ezek, kitombolhattuk magunkat. A nap végére maszatosan, a szétszakadt similabda fűrészporával borítva, sokszor kiszakadt cérnaharisnyával, ami alatt a térdről lejött a máz, fáradtan de boldogan indultunk haza. Félúton édesapu ölébe kérezkedtem, és ott aztán el is nyomott a buzgóság.

A gyerekkor. Az a felhőtlen, felszabadult gyerekkor.... Lett légyen kommunizmus, diktátor az ország élén, gyermekszemünk, szívünk azt nem érzékelte rossznak. Ezeket csak később értettük meg, fogtuk fel.