Sampon és stroke

Boltban vagyok. Szedegetem le a polcokról a megvásárolandót. A drogéria részlegnél öreg bácsika topog fel - alá, láthatóan tanácstalan. Gondolkodom egy pár másodpercig, segítsek neki vagy sem, de úgy vagyok vele, biztos majd megkérdez egy dolgozót, ha végképp nem boldogul.

Tovább megyek, aznap éppen ráérősen vásárolok. A listám szerint minden megvan, indulok a pénztárhoz. Útközben villan be, hogy nem vettem meg a hajfestéket. Igaz, a listára is elfelejtettem felírni, de szükség van rá. Visszakanyarodok a drogéria részlegre. Rögtön meglátom a bácsikát. Még mindig tanácstalan, arca már megviselt. Eltelt jó húsz perc amióta először észrevettem. Ezúttal hozzá lépek .

- Jó napot kívánok! Segíthetek?

- Jaj, kedveském, itt dolgozik? - ragyog fel az öreg arc.

- Nem, de szívesen segítek.

- Hát én... tudja, magam sem tudom mit kellene megtaláljak...

- Hm. Mármint a márkát nem tudja, vagy elfelejtette mit keres.

- Nem felejtettem el. - rázza határozottan a fejét. - Csak nem tudom, mi lenne jobb a feleségem hajára.

- Oh, hát tessék felhívni telefonon.

- Nem lehet...

Állunk tanácstalanul, immár ketten. Kínosan elmosolyodok.

- Így nehéz...

Az öregember rám néz. Döbbenten látom, hogy könnytől fátyolos a szeme. Átkarolom a vállát.

- Egyet se szomorkodjon, megoldjuk.

Hálásan néz rám, majd megszólal.

- Tudja, a feleségem nagyon beteg lett. Stroke. Elvesztette a beszélőképességét, nem tudni mennyit érzékel a külvilágból. Csak ül és néz maga elé. Holnap engedik haza. Ketten vagyunk, senkink nincs, én fogom ápolni, gondozni. Erős vagyok én még! - elmosolyodik. Látható, hogy az az erő már rég nincs meg. - Persze, most azt gondolja, nem vagyok képes ekkora feladatot ellátni. Higgye el, a szeretet sok mindenre képes.

Elhallgat. Tekintete messze réved. Jómagam is merengek. Mennyi nehéz sors, mennyi megoldandó feladat! Kis idő múlva újra rám néz, folytatja.

- Beszereztem már mindent, amit a kórházban mondtak, hogy szükséges. De ma jutott eszembe, hogy a tisztálkodáshoz is kellenek dolgok. A tusfürdőre, fogkrémre emlékszem. De a samponra nem. Én fogom fürdetni, én mosom majd a haját. Annyira fontos volt neki a kedvenc samponja! Szeretném neki továbbra is biztosítani, érezze, hogy szeretem, hogy vártam haza. De nem tudom melyik lenne az a sok közül.

Töprengek a megoldáson. Kevés az információ... sőt, tulajdonképpen nincs is. Az apóka reménykedve figyeli az arcom. Nem legyinthetek, most már nem hagyhatom cserben. Még ha meg is próbál egy itt dolgozó segíteni neki, ennyi ideje nincs, amennyire ebben a helyzetben szükség van. Aztán kipattan a szikra:

- Emlékszik az illatára?

- Hát hogyne! Úgy szerettem belecsókolni a hajába!

- Írja le az illatot.

- Ó... hát ... olyan ... olyan... énasszonyom illata volt... - nyögi ki zavartan, maga is tisztában lévén, ez nem segít.

No, sebaj. Egyik szikra pattintja a másikat. Leemelem a polcról a legközelebbi sampont, kinyitom a tetejét, ( lám, de jó, hogy a samponokat ki lehet nyitni! ) bácsika orra elé tartom. Fejet ráz, de ismét ragyog az arca, megérti a taktikámat.

Ö is elkezdi sorra levenni a flakonokat. Vadászunk. Samponra. Néha összemosolygunk, néha ő mintha érezné az illatot, de aztán a fejét rázza. Sosem gondoltam, hogy ennyiféle sampon van. Bő fél óra is eltelik, mire az egyik,.orra elé tartott terméknél felkiállt:

- Megvan! Ezaz!

Még a lábával is toppant örömében. Egészen megfiatalítja a felvillanó mosoly. Kettecskén indulunk a pénztárhoz. Kiderül, a.szomszéd utcában laknak. Telefonszámot cserélünk, lelkére kötöm, ha több kettőnél és nem boldogul a hajmosással, fürdetéssel, csak hívjon, ha tudok és egészségem engedi, átmegyek, segítek.

Búcsúzáskor sokáig szorítja kezemet ráncos, száraz markában.

- Ugye tudja milyen fontos volt ez nekem? Hogy megtaláljam... ugye érti?

Bólintok. Hát persze, hogy értem. A szeretet nyelve érthető, mindig, mindenhol. Nem kell hozzá nyelvtudás...