Rézike

Az a fajta asszony volt, akinek a korát nehéz megállapítani. Egyenes tartású, mindig takaros öltözékű, megtermett, de nem kövér. Vonásai szigorúak, ám ha elmosolyodott, ellágyult. Ilyenkor az egész arca jóságot sugárzott. Jó asszony volt, özvegy. Néhai férje a második világégésben esett el, ő pedig soha nem fogadta senki közeledését többé. Háza is illett hozzá, kívül – belül rendezett, az ólak patyolat fehérre meszelve, virágoskertje tavasztól őszig pompázott. A hátsó veteményesben soha egy gyom nem akadt, minden termése gyönyörű, ép zöldség volt. Mindenkiről tudott mindent, de soha nem pletykált. Meghallgatta, ha meséltek neki, ő azonban keveset szólt. Leginkább a virágjaival, az állatkáival társalgott, dúdolgatott nekik. No meg a gyermekekkel. Mindig akadt valami finomság nála az aprónép számára. Nyáron málna, cseresznye, később főtt törökbúza, dinnye, lekváros kenyér.

Mindenki szerette a faluban, bárkiről bármit pletykáltak, de Rézike olyan kikezdhetetlen volt, hogy még ráfogni sem lehetett semmit. Soha nem láttak hozzá férfiembert bemenni, se kijönni. Ha olyan javítanivaló akadt, ami mestert igényelt, akkor igen, de hát az más. Valahogy nem az a fajta volt, aki özvegységében magányossá vált volna, annak ellenére, hogy egyedül élt. Mindig akadt egy – egy panaszkodó szomszédasszony, pár nála hancúrozó gyerek, akik életet leheltek a házba. Ha éppen senki nem volt ott, akkor is dalolva, vidáman tett – vett, a házban, az udvaron, a kertben. Sose ült ki a kapu elé, mint mások, nem volt arra neki ideje, mondogatta. A falu vénjeit gyakran látogatta, segédkezett körülöttük, vasárnaponként a templomból egyenesen hozzájuk ment, elmondta az aznapi evangéliumot, hogy le ne maradjanak szegénykék Isten üzenetéről.

De aztán Rézike gömbölyödni kezdett, különösen vastagodott a dereka, és mellben is mintha megerősödött volna. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy másállapotban van. A falu népe előbb csak csodálkozott, aztán megpróbáltak utánajárni annak, ki lehet az apa, végül tőle magától is sokan kérdezgették, de mindez nem vezetett eredményre. Rézikével életében először történt meg, hogy pletykálni kezdtek róla. Volt aki elítélte, mások védelmezték, hogy hát fiatal, miért kellene eltemesse magát, de legtöbben gyanakodva figyelték, nem derül – e ki, hogy pont az ő ura a ludas. Már nem szívesen engedték hozzá a gyerekeket, a panaszkodó szomszédasszonyok is elmaradoztak. Rézike pedig mind ritkábban mosolyodott el, nem hallatszott már dalolás a házából, udvaráról. Hogyisne, hisz ahogy előre haladt a terhessége, úgy veszett oda a szeretett az emberekből iránta. Nem tudták mi történt, nem tudták ki az apa, ezért pillanatokon belül elfordultak tőle.

Rézike szégyellte, hogy ember nélkül esett meg, így nem árulta el a titkot. Ignác, a kántor volt az apa, aki agglegényként tengette az életét, és egy tavaszi napon Rézikével beszélgetni kezdett, aztán később udvarolni, de az asszony sokáig visszautasította. Végül szép lassan beadta a derekát, és el – eljárogatott Ignáchoz. Ő nem akarta a nyilvánosságot, valahogy nem vitte rá a lélek, hogy az ura után más férfi oldalán jelenjen meg a falu előtt. Ignác kérte, kérlelte, aztán megharagudott rá a sok kikosarazás miatt, és még a vidékről is elköltözött. Nem mondta meg hova, és Rézike bizony a férfi távozása után jött rá, hogy gyermeket vár. A templomba és a vénekhez még eljárt, de ahogy nehezedett terhe, már azt is kihagyta. Sokat töprengett, búslakodott, hogy mi lesz a gyermekkel, hogy bírja majd egyedül.

Aztán Rézike lassan beletörődött a dolgokba, jó az Isten, csak megsegíti valahogyan. A falu is elhallgatott, de a népszerűsége nem tért vissza. Hiányoztak a gyerekek, de hát neki is lesz nemsokára, gondolta, és ilyenkor elmosolyodott, azzal a régi, csupa jóság mosolyával. Belegondolt abba a boldogságba, amit egy kisbaba adhat, és teljesen ellágyult. Olyankor úgy érezte, mindenre lesz ereje, nem is lesz az nehéz. Ödönke egy nyirkos októberi napon kéredzkedett a világra. Csupa élet volt az a kisbaba, és ahogy nőtt, anyja mind több örömét lelte benne. Mit törődött ő már a régi életével? Bár néhanapján belehasított a vágy Ignác után, no meg jó lett volna egy apa is a gyereknek, de elhesegette magától ezeket a gondolatokat.

Nőtt a gyermek, dolgozott Rézike látástól vakulásig, hogy amit csak lehet, megadjon neki. Már játszópajtásai is akadtak Ödönkének, és amikor az ő udvarukon hancúroztak, Rézike ismét sütötte a finomságokat. Talán hét esztendős volt Ödönke, amikor Ignác visszatért a faluba. Kántor kellett, hívták, jött. Egy szép napon Ignác a boltban vásárolt, amikor szőke kisfiúra lett figyelmes, aki vágyakozva nézte a savanyúcukorral teli öblös üveget. Barackot nyomott a fejére, és kedvesen kérdezte:

– Ki fia vagy, te nagylegény?

– Hát az édesanyámé! – válaszolt az bátran az idegennek.

– S az apádé nem?

– Lennék, de nem ösmerem.

– S aztán ki az anyád?

– A Nyitrai Rézike! – vágta ki Ödönke, mert ő volt a kisfiú. Ignác elsápadt, és meredten nézte a legénykét. Abban a pillanatban megértette, jobban mondva megérezte, hogy a gyerek csakis az övé lehet. Kifordult a boltból, anélkül, hogy vásárolt volna. Meg sem állt Rézike házáig. Csendben esküdtek meg rákövetkező ősszel. Ödönke rettentő boldog volt, hogy megkerült az apukája. A falu pedig újra szeretni kezdte Rézikét, és fejcsóválva szidták a sok gonosz embert, amiért rosszat feltételeztek az asszonyról, teljesen elfelejtették, hogy ők maguk voltak azok akik terjesztették e pletykákat...