Pólika

Kisebb növésű volt a kortársainál, vékonydongájú, barna őzikére hasonlító szeme mintha mindig csodálkozva nézett volna a világra. Legkisebb lányként mindig a nővérei dolgait utánozta. A ruhákat is tőlük örökölte. Ritkán kapott új holmit, de annak nagyon tudott örülni. Játékai kopottak, de fantáziája határtalan volt.

A kokárdája viszont a legszebb volt az egész családban. Aznap reggel édesapja feltűzte az egyenruhája alatti kis trikóra. Emlékeztette a nap fontosságára, és lelkére kötötte, hogy senkinek, még Joli néninek se árulja el, hogy viseli. Pólika sovány kis mellkasa egész nap érezte azt az érintést, a biztosítótű vasának a hidegét, a piros-fehér- zöld melegét.

Kívül persze a román trikolorral szegett pionírnyakkendőt viselte az egyenruha kötelező részeként. Matek óra volt az első, végigunatkozta, majd magyarból felelni jelentkezett. Bori néni, a magyartanárnő lelkesen Petőfi verseket olvasott fel, feleltetés után. Persze csak olyanokat, mint a “Befordultam a konyhára” , vagy “Fa leszek, ha fának vagy virága” . Hazafiasat egyet sem.

Bonțea, a helyettes.tornatanár nem arról volt híres, hogy szeretik a gyerekek. Az óráin mindig kiabált, szigorú volt, nagyon megizzasztotta őket. Dánbá beteg volt, őt szerették. Pólika félt ilyenkor, ügyetlen kis mozdulatokkal próbált a többiekhez felzárkózni. A bordás falra még csak-csak felmászott, de a bakugrást mindig elrontotta.

Rosszkedűen vette le az egyenruháját, már éppen fel.akarta húzni a trikóra a tornablúzt, amikor hozzáért keze a kokárdához. Viorica a négy ából meglátta. Eltorzult arccal kiáltotta:

- Tudom mi az, te bozgor! Apukám megmondta!

A többiek is a négy ából nekiestek, és csúfolódva ráncigálták, tépték a trikóját, közben bozgorozták. A ricsajra belépett Bonțea.

- Mi folyik itt??? Azonnal abbahagyni!

- Tanárelvtárs! Pólikának magyar trikoloros kokárdája van! - jelentőségteljesen nézett a felnőttre, és várta a következményeket.

Bonțea ránézett Pólikára, aki kócosan, tépetten állt ott, apró ujjai védelmezőn takarták a kokárdát, arca könnytől maszatos. A férfi pulykavörös lett. A következő pillanatban lerántotta a felsőjét, és az alatta lévő atlétán ott virított egy piros-fehér- zöld kokárda.

- Na és? Nekem is van! Anyám magyar! - mérgesen nézett Vioricára. - Engem is bántani fogtok????

Viorica elsápadt. Állt egy darabig, mozdulatlanul, majd sírva kifutott az öltözőből. A többiek hallgattak.

Másnap tornaóráról vitték el Bonțeat. A gyerekek szeme láttára tuszkolták be a fekete autóba. Soha többet nem helyettesített.

Pólika hazafele menet kihúzta zsebéböl az előtte való nap odasülyesztett kokárdát, és feltűzte a kabátjára. Szerencsére senkinek nem szúrt szemet, épségben hazaért. De ő nem is azért tette ki, hogy bárki észrevegye. Gyermeklelke így fejezte ki együttérzését Bonțea iránt.