Panna

Az óvóhelyen csend volt. Már amennyire csendnek lehetett nevezni, mert a mind közelebb becsapódó bombák fel-felkavarták azt. Nagy helyiség volt, tágas, de alacsony és sötét. A kisbabától a nagyon idős emberig mindenféle korosztály üldögélt, álldogált itt, nagy volt a ház. Némelyik karonülő fel-felsírt, de anyja közelsége hamar megnyugtatta. A vének legtöbbje behunyt szemmel, látszólag türelmesen várta, mikor térhetnek vissza a lakásba. Két munkaruhás, középkorú férfi sakkozott az egyik sarokban. Suhancok figyelték, némán. Pár asszony szapora mozdulatokkal kézimunkázott, de akadt olyan is, aki pityókát, zöldséget hántott a vacsorához.

Ezek az esték, amikor tulajdonképpen rettegniük kellett volna az embereknek, mint ahogy rettegtek is az első alkalmakkor, az idő múlásával beépültek a mindennapi életbe, már-már megszokták a megszokhatatlant. A megviselt arcok azonban arról árulkodtak, hogy jobb szeretné mindenki, ha kimaradna ez a lefutkosás. Már nem is gondoltak bele, hogy akár az ő házukat is találat érheti. Persze, elméletileg tudták, hogy bekövetkezhet, de próbáltak nem törődni vele.

Ma szokatlan volt a csend. Nem nagyon törték a fejüket, hogy ez miért van, csupán érezték, hogy ez bizony szokatlan. Egy öt év körüli kisfiú szólalt meg először, kissé nyűgösen:

- Hol van Panna?

Többen felkapták a fejüket. Csakugyan! Panna, a doktorék kiscselédje nincs itt! Azonnal bevillant, hogy mitől van ez a szokatlan csend. Panna falusi leány volt, székely. A doktorék vidékre mentek, gyerekestől, a lánykát itt hagyták, lakást őrizni. Minden légiriadónál lejött ő is, , és tulajdonképpen egyszemélyben volt a társaság lelke, a gyerekek szórakoztatója, a felnőttek segítője, ha a szükség úgy hozta. Babát vett át pár percre a zsibbadt karú anyukától, malmozott az unatkozó gyerekekkel, eligazgatta az öregek párnáját, amin ültek, vizet adott a szomjazóknak, egész este ide-oda járt, mindig jókedvűen. Nóták röppentek üde leányajkáról, és a ház népe gyönyörűséggel hallgatta. Fényt, életet hozott a dohos óvóhelyre. Fárdhatatlan volt, a dalolásban is. Ő maga nem is érzékelte milyen sokat jelent a megfáradt embereknek.

Ez a kislány gyöngyöt fűz.

Ég a szeme, mint a tűz.

Ha az enyém úgy égne,

Hajaja, barna leány szeretne.

Nincs édesebb, mint a méz,

Ki kit szeret, arra néz.

Lám én szőkét szeretek,

Csuhaja, ha ránézek, nevetek.

S perdült, fordult, nótázás közben is hasznossá tette magát.

Vajon most hol lehet? Vajon mi lett vele? Felbolydult az óvóhely. A két munkaruhás férfi is abbahagyta a sakkozást, és felpattantak.

- Meg kell keresnünk! Bizonyára baja esett.

Helyeslő szavak reppentek innen is, onnan is, biztatták őket, menjenek.

A szót tett követte, és a tilalom ellenére azok ketten kisiettek. Mintha már amúgy is távolodtak volna a repülők. A doktorék ajtaja nyitva volt. Pannának azonban se híre, se hamva. Kiszaladtak az utcára, és körülnéztek. Szörnyű pusztítás volt a környéken, most döbbentek rá, hogy mennyire közel jártak hozzájuk a bombák. Lélek sem járt az utcán. A szemben lévő cukrászdát találat érte. Elszörnyedtek, mert tudták, hogy bár sütemény már rég nem volt kapható, de ott találkoztak a környékbeli fiatalok esténként. Tehetetlenül álltak, és nem tudták merre induljanak. Már majdnem visszafordultak, mikor az egyikük megszólalt:

- Csitt csak, hallgasd. - halk , erőtlen énekhangot hallottak, a cukrászda felől. Gyorsan átvágtak az utcán, és a füstölgő romok mellett megálltak, hallgatóztak. Az erőteln hang itt jobban hallatszott.

Annyi bánat a szívemen,

Kétrét hajlott az egeken.

Ha még egyet hajlott volna,

Szívem ketté hasadt volna.

Én elmegyek közületek,

Isten maradjon veletek.

Tőlem több panaszt nem hallasz,

Kit hallottál, avval maradsz.

Akkor jussak én eszedbe,

Mikor kenyér a kezedbe.

Akkor se jussak egyébről,

Csak az igaz szeretetről.

Ahogy a dallam szállt, stófáról strófára, a férfiak úgy közeledtek a hang forrásához. Akármilyen erőtlen volt, megismerték Panna hangját. A lábai szorultak romok alá. Szegényke mozdulni sem bírt. Lehunyt szemmel.kapaszkodott az énekbe.

A munkások pár perc alatt kiszabadították. Egyenesen az óvóhelyre vitték. Ott az asszonyok versenyeztek, hogy kihez vigyék, mikor lefújják a riadót. Végül úgy határoztak, hogy a doktoréknál, a megszokott helyén hagyják, és felváltva ápolják a kis cselédet. Légiriadók alkalmával férfiak vitték az óvóhelyre, sebtiben összetákolt hordágyon.

Ők énekeltek neki. A gyerekek kis kincseiket mind átalhordták Pannának. Erős, szívós székely szervezete , a gondos ápolásnak köszönhetően, felépült. Alig bicegett, mikor a falujába visszatért, és dallal köszönt el a pesti háztól:

Árva madár mit keseregsz az ágon,

Nemcsak te vagy árva a nagyvilágon.

Nekem sincsen édesapám, sem anyám,

A jó Isten mégis gondot visel rám.

Árva vagyok, a jó Isten is látja,

Árvaságom minden madár siratja.

Örüljek-e búsuljak-e, nem tudom,

Lesz-e nékem még valaha víg napon?