Özvegyek

Minyabá’ lassan bandukolt az alsódűlő felé. Három esztendeje ilyenkor még eszébe sem jutott volna, hogy kimozduljon otthonról. De akkor még élt Manci néni, élete párja, sőt, élete szerelme. Ropogott a hó csizmája alatt, bajsza deres lett a hidegtől. Ment, csak ment, a temető felé, dacolva a józan ésszel, hisz sötét volt, mondjuk a hó miatt nem éppen koromfeketélett az éjszaka, s az utat is ismerte. Egyik kezében fenyőágacska, másikban kis butykosban pálinka, fagyás ellen. A sírhoz érve hirtelen kibújt a holdsarló a felhők mögül és adott még némi fényt, elegendőt ahhoz, hogy ráessen a sírfelirat aranybetűire:

„ Itt nyugszik Bertalan Mihályné, született Tóth Marcella”

Minyabá’ mélyet, reszketeget sóhajtott. Hatvan esztendőt életek együtt, jóban, rosszban osztoztak, mert akadt éppen elég rossz is. Az öt gyermekből, amivel az Úr megáldotta őket, hármat felneveltek, kettőt eltemettek. Olyan üres volt a kis parasztház Manci néni nélkül, mint egy kripta. A vénember annyi fát tett a tűzre, hogy majd szétdurrant a kályha esténként, de mégis hideg volt, fázott az asszony nélkül. Főzni sem főzött magára, idősebbik, korán megözvegyült leánya vitt neki melegételt heti háromszor. Annak is felét a kutya ette meg.

Igazgatta a kis fenyőgallyat a sírkövön, fázós ujjakkal kotorta ki zsebéből a gyertyacsonkot s a gyufát, hadd világítsék valami szegény kicsi feleségének ezen a szent estén. Meggyújtotta a kormos gyertyát, elmormolta a Krisztus Urunktól tanult imádságot majd nyögve kiegyenesedett. Rálátott a falura. Éjféli misére harangoztak, apró lángocskák indultak el a kapukból a templom felé. Elkésett hívek lehettek.Arra riadt, hogy csikorog a fagyos hó valakinek a talpa alatt. „Nocsak... ki jő ebben az órában? Tán elment valakinek az esze? ” – gondolta a vén, elfeledkezve arról a tényről, hogy őt is bolondnak nézhetné bárki, hisz maga sem a meleg szobában vagy a templom padjában ücsörög.

– Aggyon Isten jó estét, Eszter! Krisztus Urunk megszületett! – köszönt rá a fekete hárászkendőbe bugyolált alakra illendően, amikor ráismert nemrég megözvegyült szomszédasszonyára. aki kezében lámpásal közeledett.

– Aggyon Isten Minya! Áldott légyen az Ő neve! – válaszolt az, amint első ijedtségéből feleszmélt. Nem számított arra, hogy bárkivel is találkozhat.

– Hát így... itten kell találkozzunk. – igazított egyet az öregember a kucsmáján.

– Itten... – morzsolt el egy könnycseppet a vénasszony. Lehajolt és ő is kis fenyőgallyat tett a szomszéd sírhantra.

Sokáig hallgattak. Eszter néni imát mormolt, az áment Minyabá’ is rámondta. Együtt ballagtak visszafelé, az asszony belekarolt az emberbe. Nem szóltak, csak némán, gondolataikba merülve mentek.

,,Jó vóna bétérni hezzá, bizonyosan főzött valamit, ‘sze fehérnép... S nem lennék magam szenteste nevébe’ ... De csak úgy nem mék bé...’‘ - gondolta Minyabá’

,, Erőst jó vóna béhínni, ott a sok eledel, bizonyosan nem főzött magára, ‘sze férfiember... S nem lennék magam szentestére. De mit hinne rólam, csak úgy béhívnám... ‘’ - morfondírozott Eszter néni.

Kimondani egyik se merte. Hazaérvén ki- ki betért a saját portájára.

- Csendes jóccakát, Eszter! - köszönt el Minyabá’ .

- Nyugodalmasat magának es, Minya! - válaszolt az öregasszony.

Magányosan töltötték a szentestét. Két esztendő múlva bukott ki belőlük mit gondoltak akkor. S attól kezdve minden esztendőben hol Eszter néninél, hol Minybánál ülték meg a karácsonyt, s mindig elemlegették, milyen balgák voltak azon a télen. A temetőbe is együtt jártak, éjfél tájékán, karácsony szent estéjén.

(Ha tetszett, nyomj rá egy szívecskét, ami jelzés nekem, de a substacknek is, hogy követtek, olvastok, érdeklődtök az írásaim iránt. Neked egy katt, nekem egy lépés előre. Köszönöm! )