Ócska

Kamasz voltam már, amikor a legeslegsötétebb korszakát éltük a Ceaușescu-érának. Életemnek is ez volt a legsötétebb időszaka.

Ekkor már pár éve elvesztettem Édesanyut, túl voltunk sok bántáson, mostohám már velünk volt egy jó ideje. Ekkor kezdődött az, hogy bizony volt olyan, hogy éhesen feküdtünk le, de még mindig nem nevezném éhezésnek.

A boltok mindenkori ürességük csúcsát érték el. Csak ecet, halkonzerv és vodka volt a polcokon. A kenyér savanyú volt és fekete, és bár soha nem volt friss, mindig sor volt érte. Kifliről, perecről, kalácsról csak álmodoztunk, de azt sem gyakran, hiszen fájt a finom ízekre való emlékezés.

Ebben az időben pénzünk is kevés volt a családban. Hogy volt-e valamiféle infláció, vagy egyszerűen csak a mostohám nem tudta beosztani az egyetlen fizetést, amit Édesapu hozott haza, nem tudom. Csak az biztos: nem volt elég. Örökké hiányt szenvedtünk belőle, s azt a kevés élelmet sem mindig tudtuk megvenni, amit nagy ritkán adtak jegyre.

Ezért aztán leleményesnek kellett lenni.

Első körben minden zugát felkutattuk a lakásnak, s általában találtunk is erre-arra pár banit, egy-két lejt. Mikor már a fürdőkádból is kivettük az egylejest, amely azt hivatott megakadályozni, hogy az alsó szomszédot beáztassuk, akkor már tényleg nem maradt más lehetőség.

Eljött az idő: menni kellett az ócskapiacra.

Szombat este szólt a mostohám, hogy nézzek körül a cuccaim között, mit viszek ki, s szedjek össze a Vörös Zászló régi számaiból párat, mert reggel indulunk az ócskára.

Szerettem az ócskára járni, de tudtam, hogy a holmijaim között már nem nagyon van olyan, amiről szívesen lemondanék.

Százszor is átforgattam a ruháimat, míg végre kikerült közülük egy kötött rövid ujjú blúz, ami télen hideg volt, nyáron túl meleg. Egy hosszú Love Story sál a sapkájával, amit én kötöttem. Egy tornacipő, ami már kicsi volt, és végül a régi babám...

Fájó szívvel, de pár Napsugár is odakerült.

Az Amo szappant többször kivettem a ruhák alól, de mindig visszatettem. Nem volt szívem eladni, bár tudtam, hogy talán azért kapnánk a legtöbbet.

Már a hátizsákomba kezdtem el bepakolni a holmikat, mikor bejött a mostohám, hogy ellenőrizze, meddig jutottam.

– Ennyi az egész? – kérdezte.

– Ennyi. Már nincs mit eladjak.

– Na, várj, majd én még egyszer körülnézek.

Elhűlt bennem a vér. Tudtam, hogy ami nekem kincs, neki pénzt jelent. És lőn.

Kivette a kicsi piros blúzomat, amit még Édesanyuval varrtunk ki. Elöl, a fehér nyaki paszpól alatt szép kézimunkával kivarrt apró virágok díszelegtek: piros virágok, zöld levélkékkel.

Ez a blúz titkos jelentést hordozott számunkra: így viseltük magunkon a piros-fehér-zöld színt, amely magyar szívünket melengette.

Már alig tudtam magamra rángatni, rövid is volt, szűk is, de semmi pénzért nem akartam megválni tőle. Most azonban nem volt apelláta. Muszáj volt.

És minden tiltakozásom ellenére az Amo szappan is kikerült az eladnivalók közé, s pár IPM magazin is az asztalra került.

Hajnalban megpakolva, mint valami málhás szamarak, az első huszas buszhoz mentünk, felgyúródtunk rá, s irány az ócskapiac.

A buszról leszállva még jó darabot kellett gyalogolni. Emlékszem a párás hidegre, a vacogtató napfelkeltére.

A Vörös Zászló újságokat leterítettük a földre, s akkurátusan rápakoltuk a holmikat.

Összeszorult a torkom, mikor megláttam Édesanyu leheletfinom fésülködő köpenyét a holmik között, s pár kedves könyvünket: Igazi égszínkék, Réztábla a kapu alatt...

Az idő telt, a holmik fogytak, s minden, amihez ragaszkodtam volna, gazdára talált.

Mostohám, látva mély bánatomat, azzal vigasztalt, hogy lesz sok finomság: neki már félre is tettek falusi tojást, házi tejfölt, s egy egész tyúkot is.

A hastömő kincsekről hallva egész megvigasztalódtam. Már nem volt olyan sötét a világ.

Sétáltam egy kört, nézelődtem, majd indultunk az élelmiszerpiacra. Útközben azonban egy sorsjegyárus állította meg a mostohámat.

– Három a magyar igazság! – mondta, és vett három borítékos Loz in plic-et.

Kettőnek visszanyerte az árát, és így tovább játszott. És tovább. És még tovább...

Eljátszotta az összes pénzt.

A kincsekért kapott, élelemre szánt pénzből csak öt kiló pityókára futotta. Buszjegyre már nem maradt, így gyalog kellett hazamennünk.

Mikor a lépcsőházhoz értünk, rám parancsolt:

– Egy szót se Édesapunak!

Bennem forrt a düh. Ott előtte, mikor felértünk, mindent elmondtam Édesapunak.

Mostohám felháborodott.

– Rágalom! El akar űzni a háztól!

És Édesapu... szíjjal vert meg.

Hogy móresre tanítson.

Hogy máskor ne rágalmazzak senkit.

Szegény jó apám... Ha más verésért nem is, de ezért megbűnhődött.

Mikor már beteg volt, és nem volt pénz gyógyszerre, mostohám elment sírva kölcsönt kérni.

Aztán nemsokára látták, amint eljátssza sorsjegyen.

És apámnak így nem lett orvossága...