Oblok

Gyermekkoromban abalkosok járták a városunk utcáit. Aki mifelénk járt, egy tót ember volt, törte a magyar nyelvet. Hátára erősített keretfélén sok , erős spárgával összekötött ablaküvegeket cipelt, olyasmit, mint a képen. Borzasztó nehéz lehetett! Szóval a mi tótunk, szegény, csúnya ember volt, félszemű, sötét képű, és mi féltünk tőle. Mi több, egymást ijesztegettük vele, rémmeséket költöttünk köréje. Pedig semmi okunk a kinézetén kívül nem volt rá... Ő csak ballagott, cipelte nehéz terhét, és kiabálta:

-Oooooblok! Oblokot vegyenek!Oooooblok!

Sose láttam, hogy valaki vett volna tőle oblokot. Gondolom, ha mégis, ez nem akkor történt mikor én is láthattam. Bizonyosan nagy munka lehetett levenni a hátáról a sok ablaküveget, kibontani a spárga szorításából, és közben arra is ügyelni, hogy ne törjön össze a portéka.

Nem messze tőlünk volt egy játszótér, ha oda mentünk, mindig el kellett kérezkedni, hogy a szüleink tudják, hol vagyunk. Babuval gyakran jártunk oda. Simára koptatott kőcsúszda volt ott, no meg hinta, lipinka, és kosárhinta. A kosárhintáról sajnos nem találtam képet, ezért megpróbálom leírni, milyen volt.

Az alját leginkább a hintaszékhez hasonlítanám, csak nagyobb volt, vasból. Eköré a vas köré fémháló volt erősítve, mindkét oldalán kis kapuval belül kétoldalt padokkal. Mint a lipinkázást, ezt is legalább ketten kellett használni, hogy megmozduljon. De a padokra többen is elfértünk.

Miután alaposan kicsúzdáztuk magunkat, mindketten bementünk a kosárhintába, és egy ideig azzal foglaltuk le magunkat. Ahogy ott hintázunk, halljuk ám, hogy kiabál a tót:

- Ooooblok! Oblokot vegyenek! Ooooblok!

Összenéztünk Babuval, és gyorsan megbeszéltük, hogy iszkolunk haza. Én szálltam ki előbb a hintából, és ahogy vártam, hogy kis barátnőm is kövessen, olyan szerencsétlenül álltam meg, hogy a még mozgó hinta vastalpa ráment a lábamra.

Nagyon fájt, leültem sírva a földre, és nem is tudtam már felállni. A tót kiabálása mind közelebbről hallatszott. Babu ott toporgott mellettem, együttérzésből és a tóttól való félelemtől velem sírt, talán még keservesebben, mint én. De nem hagyott ott.

Egyszercsak elhallgatott az ablakos. Riadtan néztünk körül, s hát ott állt két méternyire tőlünk. Ránk mosolygott, és megszólalt.

- Mi o boj kicsike? Lábod fáj?

Közben közeledett. Emlékszem a rémületre ami eluralkodott rajtam. Mikor lehajolt hozzám, már lélegezni sem mertem. Finom mozdulatokkal felnyalábolt, s megkérdezte:

- Tudni, kicsike hol lokni?

Időbe telt, míg megértettük, hogy azt kérdezi, hol lakunk. Babu tért az ijedségből hamarabb magához.

- Tessék utánam jönni.

Azzal elindult , a tót pedig a hátán az oblokokkal, s ölében velem, utána. Furcsa mód az ölében már nem féltem. Hazavitt, és átadott a hálás szüleimnek. Búcsúzáskor így szólt hozzám:

- Nem kell félni oblokos bácsitól. Oblokos bácsi nem bántani. Most már borátok vogyunk!

Soha többé nem féltünk tőle. Amikor felénk járt futottunk utána, és segítettünk neki. Lelkesen kiabáltuk vele együtt, hogy:

- Oooooblok! Oblokot vegyenek!!!