–.... az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében, ámen – Csend ereszkedett Miatyánk után a padsorok közé, a pap hangja belehasított, amikor áldón felemelt kezekkel elbocsátotta gyülekezetét. Vilma sietve indult haza, hárászkendőjét szorosan magára tekerve tört utat a hívők között.
– Hova szaporázod annyira, lelkem? Még fellöksz valakit! – a vénasszony méltatlankodva nézett rá.
– Ne merkeljen, Trézsi néni, tudja milyen az uram, eddig ő es felébredt, az ebéd meg sehol...
– Tudom, tudom, de azért ügyelhetnél! – morogta az, s elfordult.
Vilma kiszabadult az emberek gyűrűjéből és már – már futva haladt tovább, amikor nevét kiáltotta valaki. Megfordult és szomszédasszonyát látta utána loholni.
– Állj már meg, mondani akarok valamit. – lihegte Anna, fekete kendőjét igazgatva, mely a sietség hevében félrecsúszott.
– Nem bánom, csak haladjunk közben. – válaszolta idegesen.
Tegnap ivott János, sokáig, sokat. Ha felébred nyűgös lesz és olyankor hamar eljár a keze. Menet közben lopva megtapogatta derekát, ahol este a rúgás érte. Az éjjel mindegyre felébredt a fájdalomra, hajnalban cseppet borogatta, attól jobb lett. Minek is jöttem el a templomba, ahelyett, hogy főzzek? – szidta gondolatban magát. Most alaposan meggyűjtötte a baját, kapkodhat, ha nem akar megint verést.
– Ide hallgass Vilma – kezdte Anna, nemrég megözvegyült szomszédasszonya. – Hallottam ám az este, hogy megint kaptál. Hát meddig tűröd még? Nem vagy te pityókás zsák!
– No, hiszen! Ezt akartad mondani? – futotta el a pulykaméreg . – Magam es tudom, ott voltam! – keserű gúny csendült szavaiban. Meddig tűröm? Te meddig tűrted Pistának? Míg meghótt! Ne okíts engemet, van elég bajom így es!
– Hát ez az! Tudok néked segíteni, lelkem, csak fogadj szót... – ezt már szinte suttogva mondta a másik, körülpillantva, hallja – e még valaki. – Meddig kínlódsz még? Minek kínlódsz?
Vilma megdermedt e szavakra. Hallotta már ezt sutyorogni a falu asszonyai között. Már egyfajta titkos jelszó volt. Nem tudta, igaz vagy sem a pletyka, ami arról szólt, hogy amelyik feleségtől ezt megkérdezték, annak hamarosan meghalt az ura. Valami méregről és légypapírról beszéltek, ami gyorsan hat. Bár, ha belegondolok... Erőst sok az özvegyasszony errefelé. – futott át a gondolat rajta. Megborzongott.
– Te rajtam ne segíts! – nézett rá a másikra, és szaladni kezdett.
Az nézett utána, csóválta fejét s halkan mormolta maga elé:
– Az ostoba...
János a konyhaasztalnál ült, haragtól fekete arccal, ujjaival dobolva, előtte kancsó bor.
– Csakhogy hazahozott az ördög! – förmedt feleségére, amint az belépett az ajtón.
Vilma sietve vette le a hárászkendőt, hirtelen mozdulattal kötényt kanyarított dereka köré, elővette a kosár pityókát és hántani kezdte.
– Ne haragudj, hosszabb volt az istentisztelet. Úrvacsoráztunk es.
– Úrvacsoráztál! Nahát, nahát! S aztán az elegendő az én éhes belemnek es? Felelj az anyád istenit! – Csontos, erős ökle nagyot csattant az asztal lapján.
Vilma összerezzent. Gyomra egybeugrott a félelemtől, hebegve válaszolt:
– Hisz az csak egy falat kenyér...– Nem tudta mit is válaszoljon. Remegett a kést tartó keze, fejét lehajtotta, nem mert felnézni.
János felemelkedett. Kissé megtántorodott, de csak egy pillanatra. Odalépett az asszonyhoz, belemarkolt a hajába, maga felé fordította fejét, úgy sziszegte a sápadt arcba:
– Majd akkor mész megint templomba, ha elengedlek, megértetted? Felelj, te rongy! Megértetted –e???
– Meg... – elhalt a hangja, erővel próbálta visszatartani könnyeit, tudta, azzal még jobban dühíti urát.
– Na, azér’ mondom... – azzal vágott egyet az asszony lapockájára az öklével, s kiment. – Elmegyek borért. Mire jövök kész legyen az étel!
Vilma egy darabig csak ült ott, egyik kezében a pityóka, másikban a kés. Pár perc múlva határozott mozdulattal felállt, lendületétől felborult a szék. Nem állította fel, kisietett az ajtón, a hátsó kerten át igyekezett Anna háza felé. Az éppen egy veder vízzel igyekezett be a tornácról. Amikor meglátta Vilmát letette, bevárta. Szánakozva nézte a feldúlt fiatalasszonyt.
– Gyere bé. – mondta neki, vállára tette kezét, úgy terelgette.
– Nem lehet, nincs idő. Légypapírért jöttem....
– Elszántan nézett a másik asszony szemébe. Igazad van, minek kínlódjak tovább?
– Jól van. Tudod hogy kell csinálni? – sietősen magyarázta el, mennyit áztassa, s hogy inkább este a vacsorába keverje, reggelre már semmi gondja nem lesz.
– Nem lesz semmi gondom... semmi... semmi... – ezt hajtogatta hazafele s köténye alatt úgy érezte a légypapír mázsás súllyal nyomja, húzza lefele. Le, egészen a pokolba, gondolta fázó lélekkel.
‐---------------------------------------------------------------------------
János temetésén sokan voltak, a pap is igazán szépen prédikált. Vilma sápadtan, fekete kendőjét idegesen igazgatva állt a sír mellett sokáig, miután a részvételők elmentek.
– Immár semmi gondom... semmi. Hát kellett ez neked , János? Jánosom...
-------------------------------------------------------------------------
( Megjegyzés: A történet fikció, de ihletője a tiszazugi méregkeverő asszonyok esete, akik az 1900-as évek elején, egy elnyomó világban, légyirtó papírból kivont arzénnal szabadultak meg bántalmazó férjeiktől. A tragikus történet a társadalmi tehetetlenség és kétségbeesés sötét lenyomata.)
(Ha tetszett, nyomj rá egy szívecskét, ami jelzés nekem, de a substacknek is, hogy követtek, olvastok, érdeklődtök az írásaim iránt. Neked egy katt, nekem egy lépés előre. Köszönöm! )
Van aki más kiútat nem talál, sajnos, szegény nők, mennyit szenvedtek és szenvednek ma is az erejüket fitogtató férfiak miatt. Én csak azt nem értem miért nem egy velük azonos súly csoportban, sőt kicsit erősebb embereken mutogatják az erejüket ezek az izom kultuszok? Miért mindig a gyengébbeken ??? 😪😪😪