Megnyugvás

Feküdt az ágyon ami a konyha sarkában állt. Nappalra ide fektette a menye, éjjelre bevitte a saját, régi, megszokott ágyába. Előtte még lemosdatta . A menye, ez a szigorú tekintetű asszony, aki három gyermeket szült, nevelt egyedül, gondozta őt is, aki belerokkant a vénségbe, de főként abba, hogy az egy szem gyermeke elhagyta a családját. Pedig milyen jó gyerek volt, milyen csendes, szorgos! Mennyire boldogok voltak, amikor összeházasodtak! A fiatalasszony szemébe még nem költözött be ez a szomorú szigor. Még ragyogott, eleven volt, rózsás arcú menyecske.

Hány esztendeje is annak, hogy belépett az életükbe az a rongy asszony? Aki már harmadik urát kergette a halálba... - töprengett az öregasszony. Tán megvan az már öt is... Úgy csavarta el a fia fejét, hogy az teljesen kifordult önmagából, mintha odalett volna a sok tanítás, nevelés, gyermekei anyja iránt érzett szerelme, mintha megszállta volna maga az ördög... El sem köszönt, úgy ment ki az ajtón. Azóta se tudni róla semmit. Ők pedig itt maradtak, tehetetlenül, elesetten, férfi nélkül.

Az első időkben még ő is megfogta a munka végét, együtt nyúlt a nyakuk a menyével, ketten teremtették elő azt, amiről azt gondolták, lehetetlen. De nagy az Úr kegyelme, megsegítette a kis csonka családot, egyik napról a másikra ugyan, de éldegéltek. Aztán ágynak esett, és hála legyen érte, a menye nem dobta el, ápolni kezdte és mai napig ezt teszi. Keveset szólnak, csak a szemük beszél olykor, mikor egymásba kapaszkodik a két megviselt tekintet. Anyámnak szólítja az asszony s neki ez a lelkét simogatja.

- Bemegyek a faluba, anyám. - szólt most csendesen. - Itt hagynám a gyermekeket. Csak figyeljen rájuk, igyekszem haza.

Kitámogatta az ágyból, a konyha elé ültette az öreg padra. Alaposan bebugylolálta egy régi pokrócba, s kifordult a kapun. A három gyermek elmerülten játszott valamit, a földön ülve. Anyóka legeltette rajtuk szemeit, jólesett neki az ülés. Magától már nem volt képes feltápászkodni. Néha lehunyta pilláit és hagyta, hadd simogassa az őszi nap sugara.

Hirtelen erős fájdalom hasított a mellkasába. Kipattant a szeme, megkereste az apróságokat. Istenem, csak most ne! Megijednének, ha eldőlnék! Még csak egy órácskát adj Atyám! - fohászkodott magában. Tudta, érezte, hogy itt a vég. Nem bánta, de a gyermekek... Meg kellene várni a menyét valahogy. A fájdalom újra ütött. Mélyet lélegzett. Percről percre érezte mint hagyja el az élet, mint kezd hűlni keze, lába.

Nyikorgott a kapu, borostás, megviselt arcú férfi lépett be rajta. Hajlott tartása végtelen fáradtságról árulkodott. Szeme megpihent a gyermekeken, pillanatra felragyogott. Messziről kúszott fülébe az öregasszony nyöszörgése. Eleinte nem is figyelt fel rá, de amint erősődött a hang mégis arra fordult.

- Anyám! Édesanyám! -szakadt fel belőle a hang.

Utolsó pillanatban ugrott oda, még éppenhogy el tudta kapni az erőtlen testet. Ölbe kapta, belépett vele a konyhába, lefektette. A beteg kinyitotta szemét és még egyszer rámosolygott.

- Hát hazajöttél, édes lelkem...

- Haza, édesanyám...

Ráncos vén szemei megpihentek a borostás arcon és egy mély sóhajjal kilehelte lelkét. Szeme sarkában gyémántkönnycsepp ragyogott. Utolsó érzése a.megnyugvás volt, hogy még egyszer láthatta szeretett gyermekét. Amikor az asszony hazaért csodálkozva látta, hogy anyósa nincs a padon. Nyugtázta, hogy a gyermekek jól vannak, majd berohant a házba. Soha nem tudta meg, hogy került a mozgásképtelen beteg vissza az ágyba.