Mazsola

Aki most fizet elő, mindamellett, hogy minden írásomhoz hozzáférhet, ajándékba kap egy e-könyvet📖! Ráadásul hozzáférhet az eddig megjelent Rebi rongy élete című e- könyvhöz, no meg az Özvegyek című készülő művemhez, mely kizárólag az előfizetőim részére íródik❤️, soha sehol máshol nem jelenik meg.

👇 Itt tudsz csatlakozni a támogatóimhoz:🙏👇

Mazsola szeplős, vörös, göndörhajú fiú volt. Az osztály tréfamestere. Nem tudni hogy lett a neve Mazsola, de a Karcsira, ami a becsületes megszólítása lett volna, nem hallgatott. Mindenki szerette. Ö is szerette a többieket, csak iskolába járni nem szeretett. Igazi kis izgága kopé volt, szabadságra született. Szülei engedtek ennek a szabadságvágynak, ameddig lehetett. De iskolába kellett menni, muszáj volt. Nyári szünetben viszont csavaroghatott, erdőt - mezőt járhatott, pajtásaival sokszor csak este került elő, kócosan, maszatosan, de kipirult boldog arccal, szeplői csak úgy virítottak.

Ősszel, mikor a tanítás elkezdődött, mindig úgy érezte, börtönbe került. Okos gyermek volt, megértette, hogy bajba kerül ő is, a szülei is, ha nem megy. Tűrte hát ahogy tudta a rabságot. Órákon viccelődött, levélkéket küldött körbe, mókás rajzokkal, szünetben rúgta a bőrt kifulladásig. Nem tudott figyelni, nem kötötte le semmiféle tantárgy. Egyedül a tornaórát szerette, ott ki is tűnt a többiek közül. Mint egy kis majom a fára, olyan magabiztosan mászott a bordásfalra, boldogan ugrotta át a bakot, szélsebesen ugrókötelezett.

Aztán ahogy teltek a napok, az ősz átfordult télbe, Mazsola mind nehezebben viselte a bezártságot. Krétát csempészett haza a zsebében, hajnalban megette, és attól belázasodott. Aszaltszilvát evett marokszámra, attól meg a hasa ment. Így otthon maradhatott. Igaz, nem mehetett ki, hisz “ beteg” volt, de az olvasás majdnem olyan volt, mintha kinn játszhatott volna. Sőt, néha jobb. Ott volt a grundon a “Pál utcai fiúkkal”, kék búzavirágot szedett Ferkóval az “Igazi égszínkékben”, tomahawkot rántott Winnetouval együtt, a két Lotte legjobb barátja volt.

Teljesen elmerült a könyvek csodás világában.

Valahogy kihúzta tavaszig, aztán jött a húsvéti szünet. Igen ám, de pontosan akkor kellett visszamenni az iskolába, amikor a legszebben tombolt a tavasz. Mazsola nem akarta, nem tudta otthagyni a kirobbanó természetet. Szinte hallotta a rügyek pattanását, nyírfákhoz tapasztott füllel érezte amint áramlik a virics benne, meg is csapolta, s amíg lehetett csak azt itta. Kis likat fúrt a nyírfa törzsére, abba apró csövet dugott, és folyt a virics, az édeskés nedű. Mikor már eleget ivott, kihúzta a csövet, ment másik fát csapolni. Hadd tudja magát táplálni a fa, nem akarta elinni előle. Betapasztotta sárral a likat, s az szépen idővel begyógyult.

Velük élt a nagymamája is, édesapja anyja. Nagyon szerették egymást Mamával. A vén jól megértette Mazsola szabadságvágyát. Egyszer, mikor már csak egy hetecske volt a nyáriszünetig, Mazsola nem bírta tovább. Törte a fejét, hogy mit találjon ki, miért maradjon otthon. Mivel semmi nem jutott eszébe, fejét lógatva iskolába ment. A tanító bácsival az iskolaudvaron találkozott össze.

Szervusz , Mazsola! Hogy vagy? Mondd csak, hogy van a nagymamád. Régen láttam. - szólt hozzá.

Mazsolának zseniális ötlete támadt.

- Hja, tanító bácsi, ne is kérdezze! Meghalt szegény. S én nagyon szomorú vagyok.

- Ó , fiacskám! Hát ez nagy baj!- simogatta meg részvéttel fejét a férfi.

- Igen, kérem - mondta Mazsola, s még hüppögött is hozzá.

- Hát akkor menj haza, fiacskám. Nem kell ma iskolában lenned. Menj sírasd meg, tudom mennyire szeretted.

Mazsolának nem kellett kétszer mondani, megfordult, s szélsebesen eliszkolt. Otthon csak a nagymama volt, és elhitte, hogy ma nincs tanítás, beteg lett a tanító bácsi. Estig csavargott a mezőn. Másnap reggel aztán a tanító bácsi jött be a kapun, éppen amikor Mazsolát az édesanyja iskolába indította volna.

-Jó napot, jó napot. - szólt a férfi , és levette kalapját. - csak részvétet kívánni léptem be. Nagyon sajnálom a nagymamát! Még élhetett volna... Isten nyugtassa.

- De hát kérem... - hebegett Mazsola anyja. - az anyósom él és virul.

-Mazsola! Ez aztán mégiscsak felháborító! Miért hazudtál? - nézett vasvilla szemekkel rá a tanító. Édesanyja elképedve figyelte, mit mond a fia.

-Én, kérem, nem hazudtam. Hiszen tényleg meghalt a nagymamám. S tényleg szomorú vagyok még mindig miatta, mert nagyon szerettem. Csak a Messzimama halt meg, nem aki itt van, s nem most, hanem még réggeben.

A felnőttek továbbra is szigorúan néztek, aztán rászóltak, hogy most már sipirc az iskolába. Amikor kiszaladt az udvarról, sóhajtottak egy nagyot összemosolyogtak, s Mazsola édesanyja halkan szólalt meg:

Elnézést, tanító úr, de ez a kopé mindent kitalál, csak iskolába ne kelljen mennie.

Mazsolából erdőkerülő lett. Naphosszat járja az erdőt, mezőt. Nyáron mindig az erdészház tornácán alszik, kinn a szabad ég alatt, egy függőágyban.