Mancika

( Még 2-3 nap és folytatódnak a sorozatok. No meg születnek az új írások. Még mindig elő tudsz fizetni forintszámlára, csak írj rám a tungye@gmail.com email címre és elmondom hogyan. Támogatásoddal hozzájárulsz ahhoz, hogy továbbra is éljen az oldalam, legyen hol közzétennem az írásaim. Ráadásul hozzáférhetsz minden művemhez )

Hat éves volt mikor a városba költöztek. Az iskolát ott kezdte. Szokatlan volt neki minden. Ugyan a tömbház szép zöld környezetben volt, Mancika mégis úgy érezte, kalitkába zárták. Otthon, az apró kis faluban, teljesen más volt. Nem kellett lépcsőt mászni, s jó időben amint kinyílt a szeme már szaladhatott ki az udvarra, még kissé álomittasan, kócosan, hálóingben. Igaz, édesanya nem szerette, ha nem öltözik fel, de neki olyan jól esett, hogy apró lábait megmossa a friss harmat, csiklandozza a fűszál!

És micsoda illatok voltak olyankor! Hol egyik, hol másik virág nyílt, ő pedig nagyokat szippantott a friss falusi levegőből. Édesapa már nem volt otthon, ő még sötét hajnalban kellett bekarikázzon a régi biciklijén a szolgálatba. De Édesanya ekkorra már megfejte a tehénkét, és ő harmatos lábbal, és mi tagadás, az alján átázott hálóinggel ( hisz mit tehetett ő arról, hogy olyan hosszú volt? ) , jókedvűen szürcsölte a habos tejecskét. Hagyta rászáradni a fehér nedűt a felső ajkára, és csicsergve mutatta:

– Bajszom van! Mint tatának! Olyan fehér is!

Tata. Őt sajnálta a legjobban otthagyni. De megígérték neki, hogy minden nyarat ott tölthet. Ebbe aztán kénytelen, kelletlen belenyugodott. Öregapja minden nap valami csodát talált ki számára. Levitte a sebes patakhoz, vastag pálcát nyesett , az volt a bot, és így tanította horgászni. Kettesben kószáltak a mezőn, erdőn, mutogatta neki a fákat, növényeket, minek mi a neve, miért hasznos, mi az ami ártalmas az embernek, de szükség van rá a természetben. A gombákat már szinte mind ismerte. Somot a lekvárhoz tatával szedtek, közben jól belakmározott a fényes – piros gyümölcsből, és hatalmasakat kacagtak, hogy csókra húzza a száját, olyan savanyú némelyik.

A vadcseresznye íze most is a szájában van. És a medvehagyma! Mekkora csokrokkal szedtek tavasszal! Lagjobb barátja, tanítója volt az öreg. Ők ketten szabadok voltak, mint a madár. Édesapát kötötte a munkája, édesanya ki sem látszott az állatok ellátásából, a főzésből, takarításból. Egész nap sürgött, forgott. Mancika túl kicsi volt a munkához, tata túl öreg. Utolsó este nála alhatott, és ketten sírták álomba magukat, a búcsú nehéz terhe alatt.

Most itt van ebben a zajos épületben, amit iskolának hívnak. Ráadásul alig értik mit beszél, azt mondják, hogy parasztos a kiejtése.

– Sebaj, kislány, – nyomott egy kedvesnek szánt, de fájdalmas barackot a fejére Laci tanítóbácsi. – majd kigyomláljuk belőled!

Hát őbelőle aztán semmit nem gyomlálnak ki! Azt a kertben szokták! Nem föld ő! Jó hogy nem megkapálni akarja! Durcásan fonta keresztbe a karját, és elfordult. Bepárásodott a szeme, de hamar összaeszedte magát. Ki bírom a nyárig! – gondolta, és ment a többiek után az osztályba.

Nem a legjobb tanuló lett belőle, de nem is a legrosszabb. Amit muszáj volt elvégezte, és azzal szaladt a szabadba játszani. Karácsonyra édesapa behozta tatát. Pár napot ott aludt náluk, de valahogy nem a régi volt. Nem illett a városi lakásba, nehéz posztó nadrágjával, gyapjú harisnyájával, kurta mellényével, gyolcsingével. Estelennek tűnt, feszengett. De azért este mesélt Mancikának. Amikor a szülei arról beszéltek, hogy tatát be kellene költöztetni hozzájuk, ne legyen ott egyedül, Mancika kétségbeesetten tiltakozott. Hogyisne! És akkor ő hova megy nyárára? Szerencsére az öreg sem egyezett bele. Hosszasan ölelték egymást a kicsi és tata, mielőtt elment. Már megint ez a búcsú!

Tavaszi szünetben pár napra hazamehetett. Felásták a kertet, tata már nem kellett tanítsa, mit hogyan kell vetni, tudta ő. Ez a kertecske az övéké volt. Apró, csupán annyi, amennyit ketten elbírtak. Olyan boldog volt, mint még soha. De egy napon az öregapja nem kelt fel. Már jócskán elmúlt kilenc óra, mikor Mancika csendesen belesett a szobába.

– Tata, késő van! Ma nem megyünk a kertbe?

Csak nyöszörgés hallatszott, és a kislány rettenetesen megijedt. Átszaladt a szomszédba, a papékhoz. A papné ment a postára telefonálni, mentőért, mikor meglátta az öreg milyen rosszul van. Aznap este ott aludt Mancika náluk. Másnap visszavitték a városba. Tata egész nyáron a kórházban volt, de végül szép lassan újra beszélni kezdett, már fel is tudott állni, igaz, botra támaszkodva. Nem mehetett haza, ellátni magát teljesen nem tudta.

Nagyobb lakásba költöztek, ahol az öregnek külön kis szobája volt. Nehezen szokta a bezártságot, egyetlen vigasza az unokája lett. A kislány esténként felolvasott neki, majd mielőtt lefeküdtek, még odabújt tatához, és felidézték a régi időket, amikor horgásztak, barangoltak. Tavasz közeledtével tata mind nyugtalanabb lett. Haza akart menni. De nem lehetett. Testileg megerősödött ugyan, de már, már búskomor volt a hangulata.

Mancika egy áprilisi meleg napon az öreg elé állt, és kijelentette:

– Kirándulni megyünk. Öltözz, öregapám!

Attól kezdve, mikor csak lehetett a városszéli erdőket, mezőket járták. Kettesben, mint régen. A szomszédok csodálkoztak, hogy a kislánynak nincsenek pajtásai, de elfogadták a csodabogár párost. A botra támaszkodó, parasztgúnyás öregembert, és a csivitelő kislányt. Nyáron még messzebb mentek, felfedezték a környéket.

Mancika nem tudta megszokni az iskolát, bár igyekezett beilleszkedni. Végig közepes tanuló maradt, éles esze ellenére. Sokkal jobban érdekelte az, hogy hogyan mehetne vissza szeretett falujába. Telt az idő, a kislányból nagylány lett, és ő tovább szőtte terveit. Szülei támogatták mindenben, a pályaválasztásban is.

Öregapja haláláig Mancika minden percét vele töltötte. Már az állatorvosira járt, mikor meghalt tata. Elvégezte az egyetemet, és kiköltözött a régi faluba, ott nyitott rendelőt. Felnőtt koráig sem tudta megszokni a városi létet. Csakhogy már a falu sem volt a régi. Mégis közelebb állt a szívéhez. Fiatal, de érett nőként tért vissza. Szülei próbálták lebeszélni róla, de ő nem engedett. A falusiak, az első hónapok elteltével kezdték belátni, hogy női mivolta ellenére igencsak értette a mesterségét. Már szívesen hívták egy – egy nehéz elléshez, vagy beteg állathoz.

Ő pedig tovább tervezett. Már közel volt a harminchoz, amikor a Mara - tanya eladóvá vált. Rögtön beleszeretett, amikor elment megnézni. Erdő szélén állt a tanyaház, de széles legelők voltak a másik oldalán. A helyi, jóképű, mindig tréfás kedvű patikus kísérte el. A férfi már egy ideje csapta a szelet neki, sőt, lánykérésen törte a fejét. Mancikának nem volt ellenére a dolog, szelíd szerelem bontakozott ki kettejük között.

– A Mara - tanya lehetne az otthonunk. Képzeld csak el, kedvesem, milyen szabadon nőnének fel itt a gyerekeink! – mondta a férfi.

– Ezt vegyem lánykérésnek, Péter? – nézett rá kissé meglepődve a nő, de szemében öröm tükröződött.

Lánykérés volt a javából. A lagzit már a tanyán tartották következő nyáron. Első gyermekük, a kis Balázs pont olyan volt mint anyja. Mancika szülei pár év múlva voltak hajlandóak a lányukhoz költözni, mikor már mindketten nyugdíjba vonultak. Eladták a városi lakást.

Balázska boldogan járta a környéket tatával, Mancika édesapjával. Még három gyermekük született, mind lányok.