Mama papucsa

Áldott emlékű Gabi testvéremmel vettünk mamának egy kitűnő márkájú, kényelmes bőrszandált. Mondanom sem kell, mennyire drága volt, hiszen egyértelmű, hogy azért adtuk össze az árát, hogy egyikünket se terhelje meg a kiadás. Szegény világ volt, sokat spóroltunk rá. Mama örvendett is, bár neki a márkák nem sokat jelentettek. Alaposan megnézte a varrást rajta, szakszerűen, mintha suszter lenne, majd elégedetten betette a szekrény aljába, hogy majd sátoros ünnepeken hordja csak. Mi egy kicsit csalódottak voltunk, hiszen a mindennapi kényelme miatt kapta éppen ezt, de hát ő döntött és ha mama kimondott valamit, ott nem volt apelláta.

Eltelt pár hét és egy szép nyári napon összeültünk grillezni, együtt lenni, enni, egyszóval kisebb családi összejövetelt szerveztünk, ahonnan mama természetesen nem hiányozhatott. Jól éreztük magunkat, a gyerekek játszottak, a felnőttek beszélgettek. Szegény mama már kicsit nagyot hallott, ezért néha, ha nem akartunk jelentéktelen dolgokat elismételni neki, csak annyit mondtunk: „Hosszú, mama, hosszú!” , és ő ezzel meg is elégedett. Egyszer csak mama feláll, hogy ő megy haza, hívjuk a taxit ( ekkor 99 éves volt, nem tudott buszozni, gyalogolni, ráadásul a taxizás olcsó volt ). Megérkezik a taxi, kikísérjük mamát, búcsúzkodunk. Gabi vette észre a papucsát, dicsérő hangon meg is jegyezte:

– Milyen vagány papucsod van mama!

– Ez? Ó, fiam, valahonnét a szekrény aljából került elé, szandál volt ez még a reggel. De levágtam a pántját hátul, mert nincs egy jó papucsom! Na, most lett. Nagyon kényelmes!

Jobban szemügyre vettük és hát a drága, márkás szandál volt az… ma reggelig. Előbb megütközve néztünk rá, szerintem Gabinak is az jutott eszébe ami nekem: mennyit gyűjtöttünk arra a szandálra, hogy mamának kényelmes lábbelije legyen! Végülis elértük a célunk... kényelmes lett... És egyszerre kezdtünk kacagni. Mama csak állt és nézett, nem értette mi olyan vicces. Mi pedig legyintettünk és csak annyit mondtunk:

– Hosszú, mama, hosszú! Szép a papucsod!