Mama mesél

2014 -ben mesélte az alábbiakat mama.

Reszket a hangja, el-el akad...könny fátyolozza szemét. Egyszerre mosoly ragyogja be az arcát. Váltakoznak az érzelmek. Vékony hangjával történelmet idéz.

-Jajj, Tündi lelkem, egy vastag regény kerekedne az én életemből. Ilyen vastag -mutatja öreg kezeivel- Tata jó ember volt, nagyon. Védett, ellátott minket.

-Szerelmes voltál bele Mama?- vetem közbe oktondi kérdésem.

-Szerettem, há, persze hogy szerettem! Sze jó ember volt!

-Nem úgy értem, Mama! Szerelmesek voltatok-e, szenvedélyesen, bolond módra? -ragaszkodok a magam elképzelt romantikájához.

-Szerettem. Féltettük egymást minden rossztól, betegségtől, bánattól!

Egyértelművé kezdett válni: szerelemről szó sem volt...Annál inkább mély, igaz szeretetről, felelősségérzetről. Nem éltem meg háborút. De átéltem nehéz időket, ahol bizony a romantika, a könnyed társasági élet háttérbe szorult. Érteni vélem Mama szavait, akkori érzelmeit.

- Tudod, fiam, akkor mi nem a szenvedélyre, szerelemre gondoltunk. Megvolt már Laci bátyád, Annus nénéd és Édesanyád...Három gyerekkel nem volt könnyű. Tatát elvitték, túl a határon, dolgozni. Háromszor jöttek érte, mind a háromszor egy-egy töltött libát adtunk az őrmesternek, hogy maradhasson...Negyedszer nem fogadhatta el, Tatának menni kellett. Tudod hol van Nyárádtő? Na, ott volt a határ. Mi a három gyermekkel Romániában rekedtünk. Ősz volt, éppen beérett minden. Tata üzent valakitől, Isten tudja kitől, hogy adjam el a földet, ne gyűjtsek be semmit, fogjam a gyermekeket, s menjek utána. Könnyen eladtam mindent. Nagy haszon volt rajta a vevőnek, csak aratnia kellett, s a termést begyűjteni. Egy kosár pénzzel mentem át a határon, ami szinte semmit nem ért, mintha egy kosár salátám lett volna... Kordés szekeret fogadtam, felpakoltam a gyerekeket, egy rend ágyneműt, hogy legyen miben aludjunk, ki tudja hova kerülünk. A főispán fogadott be minket, rendes magyar ember volt.A birtokán laktunk, egy házban. A tiszteletes szólt, hogy arassuk le a búzát, s mi is kapunk belőle. Tele lett a padlás jóféle gabonával...Már azon a karácsonyon adott nekünk egy disznót a főispán, levágni. A testvére egy tehenet ajándékozott nekünk. Jó dolgunk volt egy darabig.- elhallgatott, már-már azt hittem, hogy elszundított.

-Aztán jöttek az oroszok! Kő kövön nem maradt...- felemeli az asztalon heverő újságot- ennyi, nem sok, ennyit nem hagytak! A függönyt is letépték, eltüzelték... Akkoriban egy anyakocánk volt az ólban, na meg a tehenünk. Menekülni kellett, magyarok voltunk. Rábíztuk egy jó emberünkre a jószágot. Megint szekéren utaztunk.Két napot egy kriptában húztuk meg magunkat hat másik magyar családdal. Édesanyádnak, Isten nyugtassa, párnát tettünk a kicsi fejére mikor az oroszok mellettünk haladtak el, hogy ne hallják meg a sírását. Aztán egy hétig laktunk egy olyan házban ahonnan szintén elmenekültek a lakók. Akkor már Icus nénéddel voltam áldott állapotban. Nem kívánom az ellenségemnek se azt az egy hetet...Jött a hír: a mi falunkat is elhagyta az orosz, hazamehetünk. A “jóemberünk” azzal fogadott, hogy román a disznónk, tehenünk, ha enni akarunk ne követeljük vissza, kérjünk a “nyámuránktól”, a magyaroktól...Sose felejtem a napot, amikor visszakerültünk a faluba...Addig barátnak hitt román emberek fejszével fenyegettek bennünket...Nem akartak magyart a faluba. De akadt egy igazán jó ember is, aki beterelt az udvarára s a felnőtt fiaival kiállt a kapuba: “Gyertek csak, bántsátok őket, széthasítom a fejetek! Elfelejtettétek ki adott ennetek nemrég??” De nem volt maradásunk már fiam, nem volt...

Mély csend szállt le közénk. Gondolataimba mélyedve figyeltem Mamát. Mennyi mindent megélt! Milyen lepkekönnyű az életünk nekünk ahhoz képest ami akkor volt! Nincs pénz internetre, telefonszámlára, új ruhára...na és? Más lett hirtelen a világ. Felálltam, odaléptem hozzá. Törékeny testét átölelve szorítottam magamhoz. Mama halkan súgta a fülembe: hadd el fiam, még mesélek, ha lesz időd...ha akarod...menj most, pihenj, holnap dolgoznod kell ...