Málika

A város szélén lakott egy szalmafedeles házikóban. Két tehénkéje így legelhetett bátran a széles mezőn. Amikor ő született még falu volt az ahol a házikó állt. Csak aztán összenőtt a várossal, a többi ház helyén nagy, körgangos épületek ágaskodtak. A szalmafedeleset nem adta az öregapja. Ő nevelte Málikát, anyja elszökött egy vándor cirkusz igazgatójával, mikor a cinkó négy esztendős volt, apját nem ismerte.

Öregapja tavaly halt meg, mikor Málika betöltötte a tizenkilencet. Szerencsére mindenre megtanította a vén, így boldogult egyedül is. Minden talpalatnyi földet bevetett, megtermelte a pityókát, murkot, petrezselymet, paradicsom és paprika palántái már áprilisban arasznyiak voltak, ott virítottak az ablakban. A borsót kétszer vetette évente. Kifejtve adta el.

Takaros szekérkén húzta be a portékáját minden pénteken. Öröm volt nézni a szépen elrendezett tejeskannákat, a fehér ruhába csavart sajtokat, a friss zöldséget, gyümölcsöt. Mikor minek volt a szezonja, azt árulta. Megvoltak a vevői még öregapja idejéből. Bejáratos volt sok udvarba. Megállt a gangos udvaron, és elkiáltotta magát:

- Málika van itt!

Egyebet nem kellett mondania, már csapódtak ki az ajtók.mindenfelé, és érkeztek a nagyságák cselédjei megvenni az ebédhez valót, bespájzolni amiből lehet jövő péntekig. Málika cseverészve mérte a tejet, vágta a sajtot, számolta a pénzt. Vörös, göndör tincsei ki-kiszabadultak kendője alól, zöld szeme vidáman csillogot szeplői felett.

- Málika, gyere, állj be cselédnek te is! Úri dolgod lenne, nem kéne a földet túrjad, a ganyét hányjad! - biztatták a keményített kötényű szolgálólányok.

De Málikának esze ágában sem volt a városba költözni. Jó ott neki, a szalmafedelesben, az már majdnem falu. A földet pedig szereti művelni, és nem magányos, hisz ott van Riska és Bözsi, a két tehén, Bundás, a kutya, és a tyúkok, libák, miegymás.

Járt tehát péntekenként a városba, a többi napon végezte a dolgát, vasárnap elballagott a templomba. Mindig mosolygós volt, sosem látszott rajta a kemény munka gyötrelme. Beszélgetett az állatokkal, a virágjaival, amik az első udvaron pompáztak. Fejés közben dalolt , úgy több tejet kapott a nagy, szelíd jószágoktól.

Május volt , az a kirobbanó fajta, amikor úgy tűnik minden egyszerre virágzik. Málika üres szekérkéjét húzva hazaért. Bundás nem szaladt elé. Hegyeset füttyentett, de a kutya nem jött. Milyen csend van, - gondolta. Milyen furcsa csend van... A házikó ajtajában egy vastagon kifestett ábrázatú nő jelent meg. A leány nézte egy darabig, majd megkérdezte:

- Kicsoda maga, és mit keres a házamban?

- Amália! Drága gyermekem! Nem ismersz meg? Én vagyok az, az édesanyád!

Málika kezéből kicsúszott a szekérke foggantyúja, és elkerekedett szemmel nézte a nőt, semmit nem érzett iránta. Pedig hányszor elképzelte, hogy megjelenik az anyja, magához öleli, és mindre magyarázatot ad. De most mintha egy hideg kődarab lenne a szíve helyén.

- Hol van Bundás? Mi ez a nagy csend az udvaron?

Hirtelen rájött, hogy egy tyúk sem kapirgál, sehol egy liba, és a mezőn sem látja a teheneket.

- Ó, ne aggódj, drágám. Az állatokat elvitte az uram. Tudod, ő a cirkusz igazgatója. - büszkén húzta ki magát. - Mi is utána megyünk, csak rád vártam. Majd betanítunk, akrobata leszel! Na, mit szólsz? Gyönyörű leány kett belőled, csak úgy dől majd a pénz, ha kitesszük a képed a plakátokra!

Málika nem jutott szóhoz jó darabig. Végül leült a kis padra, ami a ház előtt állt. Inkább lerogyott. Olyan erővel hatott rá az egész, hogy csodálkozott, hogy egyáltalán eszénél maradt.

- Magának elment az esze! Hozza vissza a jószágaim! Eddig hol volt? Mi jutott eszébe? Mit gondol, kalap vagyok én, akit letesznek, s mikor kedvük szottyan felvesznek?

Az asszony eléállt, csípőre tette a kezét, és Málikára rátört a hányinger az erős pacsuli szagától, ami belőle áradt.

- Az enyém vagy, az én lányom, azt csinálod amit mondok! De ha nem akarsz, hát nem jössz velünk! Pedig jó dolgod lenne! Az állatok viszont maradnak. Mit képzelsz? Ennyi csak jár a szülőanyádnak!

Alig fejezte be a mondanivalóját, mikor Bundás rontott be a nyitva hagyott kapun. Lihegve, de haragosan támadt az asszonyra. Ha Málika rá nem szól, tán széttépi. A hűséges eb megpróbálta követni a cirkuszi szekereket. De aztán visszatért, hátha kisgazdája már otthon van.

- Takarodjon innen. - szólt a lány fojtott hangon. - különben eleresztem Bundást. Tartsa meg az állatokat, maga .... maga... gonosz perszóna!

A nő, félve a kutyától, kihátrált. Málika csak akkor sírta el magát mikor bement a házba. Sírt egy darabig, aztán mintha az öregapja hangját hallotta volna:

- Tanuld meg, kicsi cinkóm, a.bajok azért vannak,.hogy legyőzzük őket. Sírás, rívás nem használ sose. Csak gyengíti az embert. Fel kell állni, és meg kell küzdeni.

Málika még azon a hétvégi vásáron vett egy tehénkét, pár tyúkot, s két libát. Szép lassan tervezett még egy fejős tehenet venni, csak össze tudja gyűjteni az árát. Hanem alig telt el egy hónapocska, mikor egy csendőr kereste meg a lányt. Elmondta, hogy a cirkuszigazgatót minden alkalmazottja otthagyta, mert olyan rosszul bánt velük. Faluról falura járt egy két marcona cimborájával és Málika anyjával. Elhajtották az állatokat onnan, ahol valamiért nem volt otthon a gazda, majd eladták azokat. Most már tömlöcben van az egész banda, lenne olyan jó Málika, s az összeterelt állatok között nézne szét, hátha ott vannak a tehenei.

Ott voltak. A libák, tyúkok nem de Riska és Bözsi boldogan bődült el, mikor Málikát meglátták.

Mi lett ezután Málikával? Férjhez ment egy becsületes munkásemberhez, ott éltek a szalmafedeles házikóban. Öt gyermekük született. Ki kellett bővíteni a házat. Anyját, aki egész életében kallódott, mikor megbetegedett vénségére, magához vette, és haláláig ápolta.

( Írásaim 90% -a ingyenes. Ha te mégis úgy gondolod, hogy szívesen támogatnád a munkásságom, az alábbi 👇narancssárga gombra kattintva megteheted. 🙏Hálás vagyok minden előfizetésért, mellyel a mostanában esedékes kezelésem is támogatod és hozzájárulsz ahhoz, hogy nyugodtabb lélekkel gyógyuljak! )