Magdó már egy ideje ébren feküdt, várva, hogy megvirradjon. Rossz alvó volt, sokat forgolódott, de nem akart még kikelni a meleg ágyból, rálépni a hideg kőre. A tűz már régen leszakadt, bizonyára parázs sincsen. Ráér, ma nem kell mennie sehova, hacsak valamelyik ifiasszonynál be nem indul a szülés. A faluban többen jártak várandósság utolsó napjaiban, de mind erős, egészséges menyecskék, ejszen nem jönnek elébb a gyermekecskék. Ahogy odakinn a feketeség szürkévé vált, Magdó nagyot nyújtózott, jólesően megropogtatta a csontjait, majd kicsit nehézkesen kikelt az ágyból. A hideg padló szinte égette talpát. Gyorsan belebújt a papucsába és kinyitotta a vaskályha ajtaját. A piszkavassal megbökködte a hamut, reménykedve, hogy mégiscsak maradt parázs. Nem maradt. Sóhajtva egyenesedett ki és belenyúlt egy marék gyújtósért a rongyos fülű fonott kosárba. Azonnal szálka ment az ujjába. Bosszankodva dobta vissza az aprófát.
Ebben a pillanatban zörgették meg az ablakát. Nagyot ugrott ijedtében. Ágoston, a körjegyző fia volt az.
– Édesapám erőst rosszul van, azt üzeni édesanyám, jöjjék, Magdó néném, különben nagy baj lesz vele.
– Jól van, Ágoston, szekérrel jöttél-e?
– Avval.
– Akkó’ várj egy pettyet, azonban elkészülök, s indulhatunk.
Sietve kapkodta magára a gúnyákat, a vastag, fekete hárászkendőt kicsit srégen kanyarította magára. A körjegyző nem volt hajlandó másra bízni magát, csak rá. Hiába mondta neki már a tegnapelőtt, hogy ide doktor kell. Lassan haladt a szekér, Magdó úgy érezte csak vánszorog. A jeges szél bele-belekapott a kendőjéba, bebújt alája és alaposan megvacogtatta. Ágoston félig állva nógatta az öreg kancát, de csak nem haladtak gyorsabban.
– Észnél van az apád? - kiáltotta át a szél hangját.
– Magam nem láttam, édesanyám az ágybó’ vert ki, hogy szaladjak magáér’. Erőst sírt édesanyám... - az utolsó mondatot elnyelte a jeges süvítés. Ágoston könnye kicsordult, ráfagyott pufók arcára.
Végre megérkeztek a körjegyző házához. Amint beléptek, Magdó gyorsan ledobta magáról a hárászkendőt, majd besietett a beteghez. A férfi holtsápadtan, csukott szemmel feküdt. Magdó rögtön látta, hogy későn érkezett. A körjegyző meghalt.
Az asszony belsejében nagy vihar kerekedett. Domi. Domokos! - sikoltott benne egy hang.- Édes lelkem, nem hallgattál rám! Hirtelen, maga sem mérve fel cselekedetét, ráborult a halottra és keserves zokogásban tört ki. Ágoston döbbenten, kissé eltátott szájjal nézte a jelenetet. A körjegyzőné, egy zömök kis asszonyka, mozdulatlanul állt, szeméből csorogtak a könnyek, de nem lepődött meg.
Magdó váratlanul rádöbbent, hogy mit művel. Hiszen ezzel elárulta évtizedes szerelmüket, mely még Domokos házassága előtt született és tartott mostanáig...A zokogás abbamaradt. Óvatosan emelte fel előbb a fejét, majd felállt. Eligazgatta a szoknyáját és megszólalt.
– Bocsánat, nagyságos asszonyom... Tudja, én...
– Tudom, Magdó – a kicsi asszony hangja nem volt bántó, sőt, majdhogynem kedvesen hangzottak szavai. - Mindent tudok.
Magdó zavartan nézett rá. Mit tud? Mit tudhat? - futott át rajta a kérdés és érezte, hogy elgyengül, nem tartja meg a lába. A kicsi asszony folytatta.
– A leánykáról is tudok... Hagyjuk most ezt, Magdó lelkem. Ne bánkódjon. Én tudtam és hagytam. Jó volt ez így. Volt, amiben én nem tudtam társa lenni…
Magdóban bennakadt a szusz a leányka szótól. Aztán lassan összeszedte magát, kiegyenesítette derekát és merev léptekkel elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett még visszafordult.
– Béjelentem a halottat. Eljárom a járnivalót, nagyságos asszonyom. Isten áldja - azzal kilépett a házból.
Időközben a szél elállt s egy felhő mögül huncut napsugár kandikált ki. Magdó nagyot sóhajtott és gyalogosan vágott neki a községházához vezető útnak.
A kicsi asszonyka mozdulatlanul állt még egy darabig, Magdó kijelentésére csak egyetértően bólintott. Majd odalépett halott urához, megsimogatta a homlokát és suttogva mondta, hogy Ágoston ne hallja:
– Ne félj, Domokos, nem bántom.
Halvány csókot lehelt a kihűlt arcra és csendesen kiment a szobából.
Kedves olvasóm! Megtisztelsz, ha nem görgetsz tovább és elolvasod a következő pár mondatot:
Eszedbe jutott már, hogy miből áll az írói munka? Egy pár dolgot elmondok, jobban mondva ide írok. Először meg kell fogannia a történetnek, ebben az esetben a folytatásnak. Aztán hosszú órákon, de van hogy nappokon keresztül érlelődik, nő, alakul. Amikor teljesen kifejlődik, akkor leülök és pár óra alatt megírom. De még mindig nincs kész, még szerkeszteni kell, még javítani, kipofozgatni. Ez is pár óra. Végül ide helyezni, megosztani, minden beállítást ellenőrízni. És lehet, hogy még így sem tökéletes…
Ez nem panasz, hiszen szívesen csinálom. Szeretek írni, szeretem veled, nyájas olvasó, megosztani. De őszinte leszek: elfáradok. Mert munka ez, a javából. Szellemi munka.
Ezért kérlek, ha úgy gondolod, hogy a munkámért megérdemlek tőled egy havi kis összeget, mellyel egy kávét vagy egy kiló kenyeret vehetek, fizess elő az oldalamra. Ha megteszed, akkor nem csak az ingyenes írásaimat olvashatod, hanem azokat is, melyek kifejezetten az előfizetőim számára elérhetőek. Ráadásul nagyon jót teszel velem, hiszen így, betegen is, hasznosnak érezhetem magam, mert megbecsülik a munkámat. Hálásan köszönöm! Előfizetni a narancssárga gombra kattintva lehetséges, vagy magyar számlaszámra utalva, melyet alább közlök. (számlaszámra utalva a megjegyzésekhez feltétlen írd oda az email címed)
16200254-10206238, Magnet bank, Lakó Tünde ( ide a Péterfi nem szükséges )
Ez is érdekes történet, remélem lesz folytatása!
Remélem lesz folytatás!