Madzagevők

Most éppen szezonja van. Hompoth Loránd írása.

Mostanában egyre gyakrabban kerül madzag az asztalra, tisztára megkedveltük. Na nem úgy, mint az egykori szegényasszonynál, aki kínjában a sonkamadzagot főzte bele a bablevesbe, hogy kicsi füstölt ízt adjon az ételnek. A mi tányérjaikon a hangzatos Asparagus officinalis névre hallgató madzag ont ínycsiklandó illatokat, közismertebb nevén spárga…

A tavaszi konyha eme ínyencségét csak a szinonimakereső kényszerem okán emlegetjük „madzagként”.

Pedig be kell vallanom, az első találkozásunk nem sikerült a legjobban. Negyvenen túl kóstoltam meg először, valami esemény köré sirített állófogadáson, ahová csóró újságírókat is meghívtak. A spárga még le sem ért, máris határozott, nem túl hízelgő véleményem volt őmadzagságáról.

– Hát, negyven évet kibírtam nélküle, s most, hogy megkóstoltam kijelenthetem, egész jól el leszek másik negyvenet nélküle. Lelki traumát biztosan nem okoz, sőt egy egérfarknyi hiányérzetem sem lesz, ha spárgátlanul kell leélnem az életem! – szögeztem le akkor határozottan. Laczkó Attila költő-, és pirosgombot nyomó társ igazolhatja mindezt.

Így nem csoda, hogy fenntartásokkal kezeltem a németek nagy spárgalázát az első itt töltött tavaszon. Sőt, jókat derültem magamban, hogy annak az előző tapasztalataim alapján se íze, se bűze burjánnak akkora feneket kerítenek. Külön szórakoztatott, hogy két kiló hús árát képesek adni egy kiló spárgasípért.

– Na, egyétek, én pedig eszem a flekkent! – gondoltam, amikor ott szerepelt a munkaadóim bevásárló listáján a madzag.

Aztán egy nap, úgy egy éve forma, esett az áttörés. Főnököm vett a harmadik szomszédból, becsületes brandenburgi parasztgazdától frissen szedett spárgát, és kedvességből adott jó maréknyi sípot nekünk is.

– Ha már lett, akkor elkel, ’sze más se halt meg tőle, egyszer csak meg tudjuk mi is enni! – kiáltott fel bennem a takarékos székely. Fanyalogva meghámoztuk, enyhén sós vízben öt percig főztük, majd vajon megpirítottuk. Sóhajtva kóstoltam meg, és ekkor csoda történt. A falatnyi spárgasíp íze valósággal felrobbant a számban. Benne volt a tavaszi rét, az ébredő természet lédús, nyers fűszeressége, ami finoman keveredett a friss karalábét idéző roppanós édességgel, a szántás utáni friss föld illatával.

– Ez k..va finom! – felkiáltással percek alatt felhabzsoltam az egészet, mondanom sem kell másnap már csengettünk a szomszédban az utánpótlásért.

Azóta az évnek ebben a szakában rendszeresen ott a madzag az asztalon. Próbáltuk hagyományosan nyolc percig főzve hollandi mártással, krémlevesnek, sonkába göngyölve, panírozva, tojásrántotta alá karikára vágva, szalonnazsíron fonnyasztva, sőt még forró olajba merítve pár percig szalma-spárgát is sütöttünk. Annyira elmadzagosodtunk, hogy még a rutinos spárgaevő helyieket is meglepte, mi mindent ki lehet hozni az isteni sípokból. Minap a szomszédasszony kíváncsian toppant be páromhoz a panírozott verziót megkóstolni, ’sze így készíteni csak egy ungarische fraunak juthat eszébe, akiről az a hír járja a kicsi porosz faluban, hogy erőst jól főz. Mondott sok-sok mmmm betűt, bólogatott, hogy ez bizony sehr lecker, ami magyarul annyit tesz, hogy nagyon finom. Mondtam, hogy bizony engem elsőre nem fogott meg a madzagjuk, de most már nagy spárgafogyasztó lettem. Mire ő mosolyogva mesélte, éppen a napokban olvasott egy frappáns publicisztikát az egyik vezető napilapban, amelyben a szerző azt taglalta humorosan, hogy, ha egy bevándorló már szívesen és rendszeresen fogyasztja a spárgát, akkor az biztosan integrálható a német társadalomba, sőt a madzagevéssel az integráció legnagyobb lépése tulajdonképpen már meg is történt. Na tessék! Bólogattam, hogy értem én ezt, és vicces meg minden, de azért a székely gyomor, az székely gyomor… Még mindig úgy eszem legszívesebben a madzagot, ha körülöleli a jóféle füstölt sonka, amit magunk készítettünk a télen, saját kezűleg megbökött mangalicából.

Mégpedig így:

A spárgát meghámozzuk, a sípokat vékonyra szeletelt füstölt sonkába göngyöljük. Semmi fűszer nem kell, a sóban érlelt, füstölt sonka maga a fűszer, ami nagyom jól harmonizál a spárga édeskés-nyers ízével. A disznóba öltöztetett spárgát serpenyőbe fektetjük, a hűtőből kivett vajból vágunk egy-egy hosszú hasábot minden sípra, majd öntünk rá egy csésze vizet. Lassú tűzön fedő alatt pároljuk, majd amikor elfőtte a vizét (kb.5-8 perc) és sistergősre váltott a hangja, levesszük a fedőt, a spárgákat megforgatjuk, az olvadt vajon pirosra sütjük. Jóízűen megesszük!

Ja, a nemzetközi gasztronómiai fotótrendek kapcsán felvetett esetleges kritikák nem érdekelnek. Bárhogy „szokták”, vagy „kell” az ételt fényképezni az én szememnek így volt szép.