Ma még...

Ingzenesen olvasható

Csendes volt a nyári délután, kutya vakkantása sem hallatszott. Lustán terült el a hegy lábánál a kis falu. A csönd lomhán terjedt, szinte tapintani lehetett. Időnként elbődült egy tehén, vontatottan, fészkelődésében kurta kotkot hagyta el egy-egy tyúk csőrét. Benn, a vályogfalú házikóban jótékony hűvös uralkodott. Szikár férfi ült le az ágy mellé húzott székre. Reccsent alatta az alkalmatosság. Sóhajtott egy nagyot, halkan szólalt meg:

– Alszol, csillagom?

A takaró megmozdult, ahogy a nő feléje fordult. A haja – gondolta a férfi. Az olyan maradt mint volt. Kinyújtotta kezét, megérintette. Le kellett hunynia szemét a feltörő érzelmek súlya alatt. Milyen fiatal még! Mennyire bársonyos, hogy csiklandozzák tenyerét a rakoncátlan fürtök!

– Nem. Már régen nem. Fázom. – suttogta a beteg. – Kiviszel?

Nem válaszolt, csak felállt, takaróval együtt emelte ki a pehelykönnyű testet. Nehéz léptei alatt megnyekkent a padló. Arcához szorította a másik arcát, volt valami mély meghittség abban, ahogy állt a küszöbön, ölében édes terhével, pár másodpercig szoktatta szemét a vakító kinti fényhez. A pad széles deszkáján puha párnák hevertek. Óvatosan engedte rá a nőt.

– Fekszel vagy inkább ülsz?

– Ülök. De finom ez a meleg! Hány óra van?

– Három körül.

Melléje telepedett, átölelte, az pedig belesimult a karjába. Sokáig nem szóltak.

– Lesz idén barack?

– Kevés.

– Mégis megmaradt. Pedig milyen kis csenevész volt, emlékszel?

A fa. A aranyló, dúslevű, puha húsú gyümölcsöket termő barackfa. Elsőként került a kertjükbe, és ők kicsattanó jókedvvel ásták meg a helyét. Csámpás törzse ferdén állt. Öt kis ága szinte csodálkozva meredt az ég felé.

– No, ha erről barackot akarunk enni, örökké kell élnünk. Mire ebből lesz valami, megöregszünk!

Buksinak nevezték el, mint egy kutyát. Következő évben meglepte őket. Már a virágjait alig bírta el, szinte mint egy részeg ember dülöngélt minden kis szellőtől. Két barackot adott nekik. Aztán az évek során sokat. Nőtt, ferdén, lombjával a tornác fájának támaszkodva, és ontotta a gyümölcsöt.

– Van felhő?

– Nincs.

– Egy bárány sem?

– Az van. Kettő.

– Mit látsz bennük?

A férfi elmosolyodott, és erősen nézni kezdte a felhőket. Szürke szemével hunyorított.

– Bárányt az egyikben.

– Menj már, te bolond! – erőtlen volt a kacagása. – Bárányfelhőben bárányt? Mozgasd meg a fantáziád!

– Bárány az!

– Ha te mondod! Milyen?

– Kicsike. Csengettyű van a nyakában. Kunkorodik a bundáján a szőr. Ugrándozik.

– A másikban mit látsz?

– Pásztort. Botja van. Fáradt.

– A subája?

– Nagy. Egészen betakarja. Nini, még egy bárány!

– Várj! Majd én elmondom milyen! Felnyitott szemét, és a vakokra jellemző módon, mintegy befele nézett. – Kisebb mint a tied. Nem is olyan göndör. De neki nagyobb a csengettyűje. Fürgébben ugrándozik. Most a pásztorhoz szalad, édesen béget.

– Igen, csillagom. A pásztor megsimogatja. Nagyon pici a barikád! – Beletúrt a nő hajába, játékosan, kedvesen, mint régen.

Eljátszadoztak még egy darabig. Jött egy kutya is, puli. Ugatott, és kergette a nyájjá duzzadt állatokat. De azok nagy szürkeséget kavartak, és abból fekete, alaktalan felhők lettek.

– Beviszlek.

– Ne. Még egy kicsit várjunk. Az első cseppekig.

– Jó.

Többet nem beszéltek. A nő emlékezett. Mennyire várták, hogy hazaérjenek! És nem csalódtak, valóban otthonukká vált a házikó, a kert a kezük alá simult. Első évben borjút vettek. Aztán bikaborjút. Lola és Bandi. Szelídek voltak, kezesek. Aztán jöttek a többiek. A tyúkok, a hangosan gágogó libák. Micsoda élet volt itt! Mennyit ügyetlenkedtek az elején, a falusiak legnagyobb derültségére! Szerettek itthon lenni. Alig–alig mozdultak ki. Csak nyári estéken sétáltak nagyokat a környező erdők szélén. És az erdőkben. Ősszel csak a szegfűgombát szedték le, és az őzlábat. Előbbiből rengeteg volt. Finom, fűszeres illata olyankor belengte a házat, amint cérnára fűzték, hogy télire kiszárítsák. Hideg estéken, mikor azzal fűszerezték az ételt, vissza– vissza tértek a nyáresti hangulatok.

A férfi sült gesztenye illatát idézte fel. Szerette azokat az őszi estéket, amikor kinn zuhogott az eső, bent duruzsolt az öreg kályhában a tűz ők meg a forró gesztenyét ide – oda dobálva markukban beszélgettek, nevetgéltek, terveket szőttek. Sok minden ezekből nem valósulhatott meg. Hirtelen jött a baj . A nő, az ő szerelmetes csillaga, beteg lett. Súlyos beteg. Előbb a szeme világát vesztette el. Aztán ágynak dőlt. Sorvadt, fehéredett, ahogy haladt az idő. Az orvos hangja visszhangzott benne:

– Talán két év még.... Esetleg három. Nem lesz könnyű.

Sorra adta el, vágta le az állatokat. Csak Lolát és Bandit hagyta meg. Elég volt az ápolás és munka mellett velük törődni. Tavasszal végül őket is eladta. Szinte hallotta, ahogy csattan az első csepp eső a homlokán. Sóhajtva állt fel, felemelte asszonyát, és elindult.

– Most már be kell mennünk.

Nem jött válasz. Közelebb hajolt az arcához. Jegesen futott át rajta a felismerés. Nem lélegzik. Átaludta magát a túlvilágra. Ahogy akarta. Ő mondta ezt mindig:

– Majd átalszom magam. Odaát majd jó lesz. Csak te fogsz hiányozni.

Óvatos mozdulatokkal igazgatta el rajta a takarót. Nem vette észre a nehéz könnycseppetek, amik kifordultak a szeméből. Fölé hajolt, hidelülő ajkára finom csókot nyomott.

– Ma még aludj itthon, csillagom.

Sokáig maradt fölé hajolva. Nézte a megnyugodott vonásokat. A kisimult arcot. Milyen fiatal... Istenem, milyen fiatal!

Léptei ezúttal nem voltak súlyosak, ahogy kiment. Az esőbe kiáltotta a fájdalmát. Végül bement a konyhába. Az asztal mellett várta meg a reggelt.

(Ha tetszett, nyomj rá egy szívecskét, ami jelzés nekem, de a substacknek is, hogy követtek, olvastok, érdeklődtök az írásaim iránt. Neked egy katt, nekem egy lépés előre. Köszönöm! )