Lidike ( teljes )

Ingyenesen olvasható!

Első rész

Árva volt. Hivatalosan félárva, de az apja annyira belemerült az italozásba, hogy semmiben nem számíthatott rá. Sőt, a pálinkára valót is neki kellett előteremtenie. Szégyen pirította arcát, mindannyiszor, ha elzavarta a bodegába, s neki be kellett menni a sok italozó férifi közé. Szemlesütve kérte a pálinkát, igyekezett nem meghallani a részegek kajánságait, amik feléje repültek, s szaporán szedte apró lábait kifelé. Kapált, szántott, segített disznóvágáskor, mindent elvállalt ami akadt a faluban, hogy egy kis pénzmagot szerezzen. De mire összegyűlt volna szabadulásának ára, az apa mindig megtalálta akárhova dugta el a kicsi kunyhóban, ahol szürkénél sötétebb napjaikat tengették. Míg anyja élt a kunyhó ragyogott, hófehérre meszelte egy évben kétszer, a padló is fényes volt a tisztaságtól, az ablakszemeken a vásznak vakítóan fehérlettek, s mindig dagasztott a szél valamit a szárítókötélen. Igyekezett ő is megtartani ezt, de olyan szépre sose sikerült neki.

Az ólak rég üresen álltak, mikor egyik helyről, ahova napszámba járt el, kapott egy malackát. Az anyadisznó megdöglött, s agyonnyomta a kicsinyeit, ez az egy maradt meg. Nem tudott még enni, ezért Lidike tiszta rongyot áztatott tejbe, abból szopta ki a tejet az ártatlan. Ez lesz a szabadulásom, ez a kicsi , izgő mozgó , rózsaszín jószág. - gondolta a lány, - majd szépen felnevelem, kikerül az a moslék innen-onnan, s eladom. A város... Álmai netovábbja. A csillogó kirakatok, amikről csak képet látott eddig, Marcella mutogatta a lánypajtásoknak. Majd felmegy a városba, dolgozik, megkeresi kenyerét. Apjának is küld haza, nem hagyja nélkülözni, mert akármilyen most, ő emlékszik arra az emberre aki gyítecucukáztatta a térdén és esténként simogató baritonján altatódalt énekelt neki. Hajnalban sose indult úgy ki a rétre, hogy cuppanós csókot ne nyomott volna leánya arcára. Ő mindig felébredt, félálomban mosolygott és melegítette az a nagy nagy szeretet, amit a cuppanás kiváltott belőle.

Apja egyszer elvitte a szomszéd faluba is, búcsúra. Piros pettyes keszkenőt vett neki, és mézeskalács szívet. Ökröt vittek haza a vásárból, a szántáshoz. Hjah, hol vannak azok a szép idők! - sóhajtott korához képest túl keresűt a leány. Meggyűlt benne a harag, haragudott az egész világra, a rétre, a házra, az anyjára, hogy olyan korán elment, az apjára, hogy így eresztette búnak a fejét, itallal. Mikor ivott teljesen eltűnt az az ember , aki valójában volt. Durva lett, káromkodott, szentségelt, ha úgy támadt kedve, tört-zúzott. Lidikéhez sose ütött, nem bántotta. Néhanapján, ha sehonnan nem akad pálinkára való, csak ült a lócán, lógatta nagy, valamikor szép fejét, időnként nagyokat szipogott, mint aki sír titokban, s hallgatott. Ha Lidike szólt, csak morgott valamit feleletképpen. A malacka érkezésekor csak spicces volt. Spiccesen néha megcsípkedte Lidike arcát, mondott neki valamit, amit a lány sose értett, de kedvesnek érezte. De a spicc után hamar jött a szentségelés. Megörvendett a malackának, és alkoholgőzös ünneplést csapott aznap este.

– Megnő majd, jó kövérre, három ujjnyi szalonnája lesz, s előkerül a kolbásztöltő, Lidike, meglásd, jövő télen úgy élünk majd belőle mint a királyok!

Lidike nem szólt, tudta, ilyenkor jobb a csend. Nem, nem engedem, hogy ezt is elvedd tőlem! Ez a városba menetelem záloga! Nem maradok itt! Ki kell szabaduljak innen! - sikoltott magában, némán és terveket szőtt, hogyan tudja majd eladni, játsza ki apját, veszi meg a vonatjegyét. A malacka pedig nőtt, nődögélt, kerekedett, már kinn lakott az istállóban. Lidike gondozta, hízlalta és álmodozott. November végén akarta eladni, mikor az emberek elkezdik a disznókat vágni. A pénzt jól eldugja tavaszig, odaadja Pirinek, benne megbízik. Aztán egy reggelen megjátsza, hogy megszökött a disznó. Kész, volt- nincs. Az apja jól kiordítja magát, majd megnyugszik.

Csípett már az októberi reggel, mikor az utolsó szüreti nap eljött. Jól fizettek Miklós bácsiék, szerették Lidikét nagyon. Regina néni édesanyja jó barátnője volt valamikor. Lidike táncosan lépkedett, s szokás szerint álmodozott közben. Nemsokára, nemsokára - dobogott ifjú szívében a remény. - Nemsokára elmegyek, nemsokára városi dáma leszek, s hejj, de szép az élet, de szép, Istenem! Ragacsosan a szőlő levétől, porosan a napközben felverődött meleg széltől, a reggeli csípős hideget feledve, jókedvűen ment hazafelé. A szüreti ebédtől megmaradt moslékot két viderkében cipelte. Egyenesen az ólhoz ment, túl akart lenni az esti etetésen, hogy megmosdjon és végre viszintesbe kerüljön az ágyban.

– Coco, Cocokám, te, malacok gyöngye, gyere ide, nézd mit hozott neked a gazdasszonykád! Ha nem lennél ilyen szép kövér, tán még a lábujjaid is megnyalnád örömödben! - csirikolt vidáman az ól felé menet.

De az állat nem mozdult, nem jött röfögve elő, ahogy szokta mindig ilyenkor.

– Coco! Coco! -szólítgatta a lány, de már ott remegett belsejében a balsejtelem, hogy valami nincs rendben. Letette a moslékot az ól elé és sebesen befutott a házba.

–Édesapám! Édesapám! Eltűnt a Coco! - rontott be a kunyhóba.

– Milyen Coco, te lány? Elment-e a szépeszed?

– Hát a disznó! A malackám! Édesapám, mondja már, hol van???

– Jaj, a disznót keresed! Hát, azt édes lányom, elvitte Pityu bátyád. Szépen fizetett érte, igaz, alkudozott is a vén komisz.

Lidike kővé dermedten állt az ajtóban. Megfagyott benne a szó. Sokára engedett torkában a szorítás, halkan szólt, de mégis vágott minden szava.

– Édesapám, édesapám... Mit tett velem? Látja, immár gyalogosan kell menjek a messzi városba... Gyalogosan...

Azzal megfordult és egyenes derékkal, felemelt fejjel, ragacsosan, porosan, ahogy volt nekiindult az útnak a városba. Egy kuvik szállt le a szürkületben a házuk tetejére, s csodálkozva kuvikolt a lány után.

Második rész

– Lídia, kedves, vidd be a férjemnek az újságot. - szólt szelíden a ház asszonya. - ott ült a nappaliban, a bársony huzatú fotöjben.

Lidike ugrot és vitte is. Nem szeretett bemenni az úrhoz. Mindig az első hely jutott eszébe, ahol szolgált. Elkékülve a fagytól érkezett a városba, éhesen, halálosan kimerülve. A város szélén egy apró fogadó állt. Bekéredzkedett, s felajánlotta, hogy dolgozik, akármit megcsinál, csak adjanak egy falat elemózsiát s egy rossz szalmazsákot neki, amin megpihenhet. A hájas fogadósné mézes-mázasan beszélt hozzá és heti aprópénzért felfogadta. Hajtotta is, mindent vele végeztetett, a mézes-mázasság eltűnt nagyon hamar. Egyik este, mikor bezárták az ivó részét a fogadónak, a nagysága ( így szólíttatta magát ), csengetett, hogy menjen be hozzá. Lidike fáradtan a napi munkától engedelmesen bement. A fogadós is ott ült, magas, szikár ember, gonosz vigyorral a képén, kurta bajsza le fel járt, mintha állandóan szimatolna.

– Lidi, idefigyelj. - kezdte az asszony, s hangjában a régi hízelgéshez hasonló valami csendült. A nagyságos úr azt szeretné, ha vele hálnál. Ezért kapsz még egy kis pénzt. Légy nyugodt, beleegyeztem, hogy használjon téged helyettem, én már nem tudok eleget tenni neki.

Lidike a rémülettől megkövülten állt az ajtónál, pillantását sem merte felemelni. A félhomályban megmozdult a nagyságos úr.

– Eridj, lyányom, mosdjál meg, s mikor elkészültél várlak. - koppantak a csendben szavai. A hájas asszonyság még kikérdezte, mikor az ura kiment, hogy volt -e már férfiemberrel egy ágyban, s tartott neki egy kis felvilágosítást, mikor megtudta, hogy még nem:

- Egyet se félj. Elébb kicsit fájni fog, de ha engedelmes vagy, hamar túlleszel rajta. De ügyelj, nehogy úgy maradj, mert eltöröm a derekadat!

Lidike futva tette meg az utat a kiskonyháig, ahol rozzant ágya állt. Batyuba kötötte kevéske holmiját, amit azóta vett, mióta itt szolgált és lopakodva, mintha biza tolvaj lenne, kiosont a fogadóból. Már nyár volt, így nem fázott. Egy parkban húzta meg magát éjjelre. Reggel arra ébredt, hogy valaki megböki. Kuncogást hallott. Kinyitotta szemét, és egy kedves gyerekarcot látott maga előtt. Kétéveske lehetett, szőke fürtös fejecskéje csodálkozva félrehajtva. Kissé megszeppent, mikor Lidike felébredt és megmozdult, de hamar megnyugodott. A leány kezdett a gyerekhez, aki válaszolgatott, közben húzta-vonta magával Lidikét. Az anyukájához érve megszólalt:

– Mama, kicsinéni. Találtam. Padon találtam. Tentikélt. Vigyük haza!

– Mózsika, kisfiam, a kicsinéni csak elfáradt, megpihent. Nem játékszer ő, hogy hazavigyük!

– Dada, dada! Akajom! - toppantott a legényke akaratosan.

– Bocsásson meg kedves, - fordult Lidikéhez az asszony. Szelíd , mogyoróbarna szeméből melegség áradt, - tudja, a dadánk hazaköltözött az édesanyjához, beteg lett, ápolni kell. Újat még nem találtunk. Elnézést, mégegyszer. Gyere, Mózsika, menjünk haza. Viszontlátásra, kedvesem.

Azzal elindult a vissza-visszaforduló gyerekkel. Lidike állt egy darabig, majd minden bátorságát összeszedve az asszony után szaladt.

- Asszonyom, - motyogta szégyenlősen. - Lehetnék én a dada. A gyerekeket szeretem, szorgos vagyok, s éppen nincs hol aludnom se. Kérem... - nézett esdeklően a szép fiatalasszonyra.

– Ó, te szegény! - váltott tegezésre a nő. - No, gyere velünk!

– Dada, dada, új dada! - vidult fel a fiúcska is, majd örömében táncot lejtett a lány körül.

Felfogadták hát dadának, de Lidike, mivel annyira hálás volt ezért, végül mindenes lett. Kapott egy apró szobát, kevés, de barátságos bútorokkal. Boldog volt, hogy étele, szállása van és álmodozott tovább, mint régen a szülőfalujában, hogy ő milyen úri dáma lesz előbb vagy utóbb. Édesapjának levelet írt, időnként a kicsi pénzéből haza is küldött neki, de soha semmi válasz nem érkezett tőle.

Valójában a ház urától nem kellett félnie, szigorú, de egyenes ember volt. Mégis mindig a szikár, gonosz fogadós jutott eszébe, mikor maga kellett bemenjen hozzá. Magas, jó kiállású fiatalember volt az úr, ritkán szólt, sokat dolgozott. Hivatalba járt el, Lidike nem tudta pontosan mi a munkája. Rajongásig szerette feleségét, és mindig aggódott érte. Gyenge volt a szíve az asszonynak, az orvosok nem sok jót jósoltak neki. Lidikével mindig kimért, udvarias volt. Most, mikor a lány szemlesütve átadta az újságot, megszólalt:

– Lídia, legyen szíves Mózsikának készítsen elő két hétre való ruhát, játékokat. Holnap nyaralni megyünk. Maga is velünk jön, a feleségemnek környezetváltozásra és nyugalomra van szüksége. Tengerparton leszünk. Készüljenek el időben, hajnalban indulunk. Köszönöm.

Nyaralni mennek! És őt is viszik! Te magasságos! Micsoda kaland! Micsoda kaland!

A régi táncos lépteivel ment ki a szobából és Mózsika után kiáltott. Nem tudta, nem tudhatta, hogy a nyaralás alatt egész élete gyökeresen megváltozik.

Harmadik rész

Repült velük a vonat, úgy érezte Lidike. A gyermek az ölében aludt, édesdeden, apró ujjai Lidike szoknyájába kapaszkodtak, mintha attól tartana eltűnik, míg ő alszik. A vagonban csend volt, csak a kerekek kattogása hallatszott. Az úr lepedőnyi újságot olvasott, az asszony horgolt, valami terítőfélét. Sokat kellett még utazzanak, elfáradtak. Harisnyás parasztember ült a másik oldalon, megtermett asszonysággal az oldalán. A kövér, zsíros arcban apró malacszemek laktak. Ide-oda járt a tekintete, folyton, mintha állandóan felmérné a környezetét. Időnként a sok szoknya alól elemózsiát vett elő, többször megkínálta az urát, aki sosem kért, majd egymaga jóízűen nekifogott falatozni.

Szomorú arccal üldögélt egy cselédlányka, mellette rongyos kendőbe bugyolált kisbaba feküdt az ülésen. Szórakozott mozdulattal simogatta a pirospozsgás, álmában is mosolygó gyermekarcot. Vele szemben egy úri gúnyában feszítő fiatalember szundikált. Jobbjával magához szorította a gúnyához nem illő, ütött-kopott bőrtáskát. Pengeszájú nevelőnő szálfaegyenesen utazott egész végig, körötte három gyermek. Ha helytelenkedtek, csak kisziszegett a foga közül valamit és a kicsik azonnal csendben maradtak. A vagon leghátuljában cigányasszony ült, condráját szorosan maga köré tekerte, mintha fázna. Lidike rálátott az előtte lévő ülésre. Magányos, riadt arcú idős hölgy ült ott. Hófehér haja állandó mozgásban volt a néni alig észrevehető fejremegésétől.

Sikataka, sukataka, sikataka, sukataka, kattogták a vaskerekek, s Lidike maga elé képzelte, ahogy időnként szikráznak is a gyorsaságtól. Unalmában ismét felmérte a vagon közönségét, s mikor pillantása az idős hölgyre esett megijedt. Valami nincs rendben - gondolta. Nem mozgott a néni haja. Gyors, de finom mozdulatokkal lefejtette magáról Mózsika ujjait, letette a gyermeket az ülésre és az idős nő felé vette az irányt. Az egészen fehéren meredt maga elé, szája eltátva, merev nyakán kidagadtak pergamenszerű bőrén keresztül az erek. A lány látta, hogy baj van. A néni rosszul volt. Visszaszaladt a helyéhez, kikapta Mózsika kulacsát a táskából és a néni szája elé tartotta. Az nem mozdult. Lidike óvatosan, apró kis kortyokat öntött a tátott szájba. Hatalmas sóhaj szakadt ki belőle, mikor a néni nyelni kezdett és a színe is visszatérni látszott. Ekkor már mindenki őket figyelte.

Lidike, mikor látta, hogy az idős nő jobban van, visszaindult Mózsikához.

- Várjon, kedveském. - szólt elhalóan a néni.

- Igen, hölgyem, mit segíthetek még?

- Semmit. Csak tudni szeretném hova való.

- Én Kiskaracskáról vagyok. - húzta ki magát büszkén Lidike.

- Köszönöm, drágám. - mondta a néni, újra lehunyva szemeit. - Meddig utaznak? - vált élénkké hirtelen.

A lány megmondta meddig mennek és hol szállnak meg.

- Kérem, keressen meg a napokban, én is abban a szállodában fogok megszállni, mint maguk. Ugye megkeres, kislány? Ugye meg? - szinte könyörögve kérte.

- Hát persze- válaszolta Lidike kicsit feszengve. Nem tudta elképzelni mit akarhat tőle ez az idegen, úri dáma.

A hölgy ismét lehunyta szemét, egész jó színe volt már. Halvány mosoly játszott ajkain. Lidike már nem hallotta, mikor maga elé suttogta:

- Tudtam... Istenem, tudtam, hogy elém vezérli a sors. Köszönöm, Istenem, hogy nem úgy halok meg, hogy sose láthattam...

A vagonban lévők tekintete visszakísérte Lidikét az üléshez. Az úr leeresztett újsággal várta, s így szólt, komolyan:

- Jól csinálta, lányom. Helyes cselekedet volt. - azzal megint olvasni kezdte a lapot.

Lidike elpirult a dicsérő szavakra, majd suta mozdulattal vette ismét ölbe a gyermeket. Nagyon várta, hogy megérkezzenek és kíváncsian nézett az idős hölggyel való találkozás elé. Biztosan valami apróságot akar adni, hogy meghálálja a segítséget, -gondolta magában, aztán lassan őt is álomba ringatta a kerekek ütemes kattogása. Honnan is tudhatta volna, hogy a néni lesz az, aki fenekestől forgatja fel az életét?

Negyedik rész

A nyaralótelep csodálatos volt. Lidike szájtátva bámulta még egy hét után is az épületek kecsességét, a modern üzletek és a régimódi házak kontrasztját, a töméntelen sok virágot, az azúrkék tengert, a vakító fehér homokos partot. Konzervatív, falusi szégyenlőssége nem engedte, hogy vetkőzzék, de a part mentén a sekély vízben naponta vidáman pancsolt Mózsikával. Nem is homokvárat építettek, hanem homokuradalmat. A gyermek olyan gömbölyűket kacagott, hogy Lidike szíve megtelt iránta még nagyobb szeretettel.

Az idős hölgy mindig a közelükben húzatta ki napágyát, állíttatta fel napernyőjét és könyörgő tekintetét le nem vette a lányról. Lidike kedvetlenül fordult el tőle, magában bosszankodott, hogy miért nem hagyja már békén. Amikor megérkeztek, ahogy megbeszélték a vonaton, felkereste lakosztályában a nénit. De az a találkozás nagyon balul sült el, és az lett a vége, hogy a lány többé nem akart szóba állni a hölggyel. Illedelmesen, csak kínálás után foglalt helyet, amikor megérkezett, és várta mit szeretne tőle ez a dúsgazdagnak látszó, gyenge egészségű nő.

- Tudod, kislány, nagyon hasonlítasz az anyukádra. - szólalt meg halkan az asszony. - Pont ilyen volt mint te.

- Asszonyom, ismerte az Édesanyámat? - csodálkozott el Lidike.

- Nem csak ismertem, hanem ismerem, kedvesem.

- Ugyan már, ne bolondozzon velem az asszonyság! - szökött fel a székről dúlt lélekkel a lány. - Az én Édesanyám sok esztendeje meghalt!

- Ülj vissza lányom, - utasította még mindig halkan, de határozottan a nő. - ülj vissza, s figyelj arra amit mondok.

Lidike önkéntelenül engedelmeskedett.

- Nézd, lányom. A te anyád él és virul. Igaz, nem úgy ahogy én elképzeltem, sok szégyent is hozott a családra, de él. A lényeg nem itt rejtőzik. - könnyes lett a szeme. - A lényeg az, hogy megtaláltalak. Most már hozzám tartozol, senki és semmi nem vehet el tőlem.

Azzal felált, korához, valamint gyenge egészségi állapotához mérten, nagyon hirtelen Lidike előtt termett, felrántotta a lányt és magához ölelte.

- Oh, csillagom, oh, drágaságom! Csakhogy megtaláltalak!!! - zokogott és olyan erősen szorította magához, hogy az nehezen bontakozott ki a karjaiból.

- Hölgyem, - szólt hozzá olyan szelíden ahogy csak bírt. - Ön összetéveszt valakivel. Nekem nincsen Édesanyám, meghalt évekkel ezelőtt. Édesapámról sem sokat tudok, hogy mi van vele, él-e, hal-e. Kérem, ne vegye rossznéven, de keresse azt a valakit tovább, hátha megtalálja, és engem hagyjon békén. Én itt dolgozom, rendes, jó gazdáim vannak, szeretek náluk lenni. Hagyjon engem, asszonyom... Isten megáldja.

Azzal elindult az ajtó felé. A néni két karját kinyújtva könyörgött, szinte sikoltva:

- Ne menj el, ne tedd ezt velem! Az Isten szerelmére, hallgass meg, hallgass meg!

De Lidike kiment, betette maga után az ajtót, nagyon mérges volt, hogy milyen nehezen fogja fel a néni amit mond. Az elkövetkező napokban az idős hölgy nem szólt ugyan hozzá, de mindig könyörgőn figyelte az ernyője alól. A lány próbált nem tudomást venni róla. Egy délután, mikor sziesztázni vitte Mózsikát, az ajtó alatt becsúsztatott levélre lett figyelmes. Az ő neve állt rajta. Szálkás, kissé reszketeg betűkkel íródott, csak pár sor volt. Lidike megszédült, le kellett ülnie, ahogy átfutotta az írást.

“ Kedvesem, te, tudomásod szerint édes szüléknél nőttél fel. El nem vitatom, hogy annyira szerettek, mintha a vérükből lettél volna, de közölnöm kell veled, hogy őrájuk csak rábízott az igazi anyád. Jómagam évek óta kereslek, mert fontos közlendőm van, mielőtt meghalok. Az orvosom szerint e földi időm nagyon fogytán már, ezért kérlek, keress meg, hogy elmondhassam neked, amit el kell mondanom”

Se aláírás, se egyéb megjegyzés nem volt. Lidike lefektette Mózsikát és közben vadul dobogó szívvel gondolt arra, hogy mi derülhet ki róla, a születéséről. Lehet, hogy édesanyám s édesapám nem is az igazi szüleim ? De hát azt tudnám! Jaj, Istenem, ugye tudnám? - gondolta zaklatottan. Alig várta, hogy kimehessen a levegőre, úgy érezte megfullad. Mikor a gyerek elaludt, halkan kiosont, le fel sétált a nyitott ablak előtt. Kattogtak gondolatai a fejében, mint idefelé a vonat kerekei, nem tudta mit tegyen. Valami hajtotta a néni felé, úgy érezte tudnia kell, mit szeretne tőle, illetve mit akar elmondani neki. Ugyanakkor félt, hogy a viszonylag nyugodt élete, a Mózsikával töltött békés-vidám időszak felborulhat és ki tudja milyen sors vár rá. Egész éjjel fenn volt.

Reggel, mikor Mózsika szólította, ölbekapta, majd megkérte asszonyát, vigyázzon rá, neki egy kis dolga akadt. Az furcsán nézett rá, ilyent még sose kért tőle Lidike, de elengedte, hadd intézze a dolgát. Bizonyára elcsavarta valamelyik inas a fejét, - gondolta kissé bosszankodva. No, hadd menjen, majd rajta lesz a szemem.

Az idős hölgy lakosztályához érve már éppen kopogtatni akart, amikor valaki hirtelen felrántotta az ajtót és kétségbeesett hangok hallattszottak ki:

- Fuss, szaladj Marika, ott lakik az orvos a földszinten, mondd, hogy nagy a baj! Eriggy az anyád szemit, ne tátsd a szád! - dörrent egy erős női hang.

Lidike mellett vézna cselédlány szaladt ki az ajtón. Belépett, körülnézett. Termetes asszonyság, bő szoknyában, fehér fejkendővel a fején rázta a nénit, szólongatta:

- Jaj, asszonyom, jajj, meg ne haljon itt nekem! Hallja-e asszonyság! Minnyá itten van az orvos! Marika már elszaladt érte!

A lány az ágyhoz szaladt. Megkereste a néni pulzusát, az alig -alig dobbant. Futva érkezett meg közben az orvos, s mindenkit kiparancsolt a szobából. Alig pár perc múlva kijött, izzadt homlokát nemes egyszerűséggel inge ujjával törölte le.

- Nem tudok már segíteni... Még pár perc lehet hátra. Magához tért, tiszta a tudata. Szokott ez így lenni, mielőtt elmennek... - mondta, szinte csak magának. - Kislány. magát akarja látni. - szólt Lidikéhez, mint aki most kapott észbe.

Lidike bement. Az idős hölgy hunyt szemmel feküdt.

- Te vagy az, kedvesem? Gyere közelebb, nehéz beszélnem. - mikor a lány leült az ágy szélére, alig hallhatóan folytatta. - A nagy szekrényben, jobbra lenn van egy szürke, ezüstfoggantyús bőrönd. Kérlek hozd ide. Nyisd majd ki, s keresd meg benne a sárga födelű nagykönyvet. - azzal elhallgatott.

Lidike teljesítette a kérést. Odalépett a szekrényhez, a nagy bőröndöt nehezen kihúzta a szekrény aljából, majd az ágyhoz cipelte.

- Itt van, asszonyom.

De nem kapott választ. Apró, gyémántkönnycsepp állt meg az öreg arcon, nem gördült tovább. Mintha a könnycsepp is meghalt volna, a gazdájával... A néni kilehelte lelkét.

Ötödik rész

A nagy felfordulásban, ami ezután következett, Lidike teljesen elfeledkezett a sárga könyvről. Csak akkor gondolt rá megint, mikor a kis cseléd átvitte neki, mielőtt elutaztak, azzal, hogy az őt illeti. Este, amikor Mózsika már édesdeden aludt, a szálló is elcsendesedett, a lány elővette a nagy sárga könyvet, mely apró, szálkás betűkkel volt teleírva és olvasni kezdte.

“ Drága unokám!

Neked írom ezeket a sorokat, bízva abban, hogy kegyes lesz az Úr, eljuttatja hozzád. Bizonyára már szép nagylánnyá serdültél, kincsem. Tudnod kell a születésed történetét, ezért vissza kell mennem az időben, hogy mindent megérts.

Én a nagymamád vagyok. A nevem Eszter. Édesapám grófi leszármazott, Zsadányiak volnánk. Édesanyám báró Kondorfi egyszem leánya. Elrendezett házasság volt az övék, de hála a Fennvalónak szerették is egymást. Tisztelettel, meleg szívvel viseltettek a másikkal szemben. Szép gyermekkorom volt, hamar elrepült, lánnyá serdültem. Éltem a bakfisok boldog életét, sokat huncutkodtunk a pajtásaimmal, minden tökéletes volt, bár akkor én ezt nem tudtam. A bajok akkor kezdőtek, mikor nagyapád feltűnt az udvarunkban. Katonatiszt volt, fess fiatalember, örökké mosolygott, tréfálkozott mindenkivel, nekem az orcámat csípkedte, szinte észre sem vett, pedig már nagylány voltam, mások szerint igen szemrevaló. Édesapám régi katonatársának a fia volt, nálunk volt egy ideig. Egy nyári estén sétálni indultam, amikoris nagyapád ért utol, lóháton. Lepattant a nyeregből, kantáránál vezetve a jószágot, velem sétált tovább. Azt hiszem ekkor figyelt fel rám.

Nem szépítem, nem húzom, hamar fellobbant a szerelem, boldog voltam, a fellegekben jártam. Édesapám ellenezte az összeházasodásunkat, bármivel próbálkoztunk, nem adta be a derekát. Gábor ( így hívták a nagyapádat ) egy szép nap elém állt, és megkért, szökjek meg vele, mert nélkülem élni nem tud. Persze, hogy eleget tettem a kérésének, hisz olyan szerelmes voltam, hogy se nem láttam, se nem hallottam. Apró kis legénylakásában éltünk miután összeházasodtunk. Az első hetek, talán hónapok is, boldogan teltek. Szerelemmel éltünk, azzal keltünk, azzal feküdtünk, fel sem tűnt, hogy alig eszünk, alig mozdultunk ki a lakásból. Aztán Gábor el-el járogatott, spiccesen ért haza sűrűn, engem meg elkezdett nógatni, hogy írjak Édesapáméknak, kérjem, bocsássanak meg. Kiderült, nem tudja a lakást fizetni. Ekkor még csak ez derült ki. Később, mikor látta, hogy Édesapáméknak nem írok, hisz restelltem a módot, ahogy otthagytam a szülői házat, veszekedni kezdett velem. Ekkor tudtam meg, hogy kártyaadósságai vannak. Mind gyakrabban jött haza ittasan, bizony, volt hogy a keze is eljárt. Egy alkalommal úgy megvert, hogy elájultam. Felmosott egy veder vízzel, majd ütlegelt tovább. Megígértem neki, hogy írok Édesapámnak, és ekkor hagyott békén csak. Másnap, mikor elment otthonról, mindössze pár holmit szedtem össze, és hazautaztam a szüleimhez. Nagyobb volt a rettegés bennem Gábortól, mint a szégyen a szüleimmel szemben.

Drága Édesapám... Egy szóval nem illetett, nem bántott, soha amíg élt szememre nem vetette a tévelygésem. Összeköttetésein keresztül elintézte, hogy elválasszanak Gábortól és én újra otthon lakhattam. Minden kezdett helyreállni, az életem beállt a rendes kerékvágásba, mikor kiderült, áldott állapotban vagyok. Félve mondtam el szüleimnek, de ők nem estek kétségbe. Rövidre fogva a történteket, elmondom, hogy hozzáadtak Ferenchez, a Görczi grófhoz. Ferenc jó húsz esztendővel volt idősebb nálam. Jó kiállású, nagy magyar bajszos , harsány férfi, pirozspozsgás arcában mélyen ülő fekete szemekkel, duzzadó életerővel. Szerette az életet, szeretett engem. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a tenyerén hordozott. Szerelmes sosem voltam belé. De nagy, mély szeretet ért meg lassan a szívemben iránta. Gondoskodó, udvarias volt velem, még a gondolataimat is leste. Tudta, hogy a bennem növekvő gyermek nem az övé. Tudta, de elfogadta. Amikor megszületett , olyan boldog volt, mintha valóban az ő leánya lenne. A nevét is ő választotta. Judit. Görczi Judit. Ő lett a te Édesanyád. “

Hatodik rész

Lidike egész éjjel olvasott. Megtudta, hogy az édesanyja egyetlen gyermekként nőtt fel, elkényeztetve, óvva még a széltől is. Szép lánnyá serdült és szülei boldogan tettek eleget minden kívánságának. Nem lett volna semmi baj, ha meg nem ismeri Lénárdot. Lénárd jóvágású, okos fiatalember volt, nagy nőcsábász. Tiltották tőle Judithot, de mindhiába, a lány teherbe esett. A botrány akkor tört ki, mikor Lénárd megszöktette a terhes lányt, és csupán egy esztendő múlva került elő Judit, lesoványodva, gyerek nélkül. Amint kicsit összeszedte magát, az egészsége is helyreállt, belevetette magát a társasági életbe és szülei nem ismertek többé rá. Csapodár lett, szinte mindig becsiccsentve ért haza, hol ezzel, hol azzal a fiatalemberrel látták, nem éppen illendő körülmények között.

Évek teltek így el, míg aztán egy szép napon Judith, megunva a szülők állandó bánatát a viselkedése miatt, egy kurta levelet hátrahagyva kilépett az életükből. Kérte a levélben, hogy ne keressék, máshol kezdi előlről az életét, aggodalomra sincs okuk, felnőtt nő immár, és a maga sorsának kovácsa. Utóiratként írta le a kulcsszót, amiből végül kiderült, hol hagyta a gyermeket, melynek Lénárd volt az apja. Kiskaracskán. A neve: Lídia, és derék emberek nevelik. Eszter, Lidike nagymamája azonnal felkerekedett, és elment az apró falucskába. Meg is találta Lidikéék házát, benne a részeg apát. Lidike bizonyára napszámban volt akkor is. Megpróbálta megbeszélni az apával, hogy találkozhasson az unokájával, de az fejszével kergette ki a portáról részeg dühében azt üvöltve, hogy csak nem képzeli a nagysága, hogy minek utána felnevelték a lányt, most, hogy ő az egyetlen kenyérkereső, lemond róla.

Kiderült az is, hogy a nagymama nem mert többé oda menni, de nagyon reménykedett, hogy valami megoldása lesz az ügynek, és ő majd nyugodtan halhat meg. Ferenc tavaly hunyt el, így teljesen egyedül maradt. Megírta testamentumát, abban minden ingó és ingatlan vagyonát Lidikére hagyta, úgy érezte ennél többet már nem tud tenni, különös tekintettel arra, hogy már az egészsége is megromlott. A testamentum a sárga könyv hátuljában volt. Lidike csak ült és nézett maga elé, ölében a testamentumot rejtő sárga könyvvel.. Az egész élete felborult, hirtelen gazdag lett, de odaveszett minden amiről azt gondolta az ő élete volt. Szinte alvajáróként csinálta a dolgát a nyaralás alatt és mikor indultak volna haza, felmondott. Hálás szívvel köszönte meg a hozzá való jóságát a családnak, és Mózsikával zokogva búcsúztak el egymástól.

Lidike Kiskaracska felé vette az irányt. Vissza akart térni oda ahol felnőtt, és az embert is látni akarta, aki felnevelte. Próbálta összeszedni élete mozaikdarabkáit Keserves út vezetett el a teljes képig. Lidike felnőtté vált a végére. De ez még messze van, és a lánynak addig el kell szenvednie egy aljas támadást is, mely nem is a személyének szólna igazából, hanem a rászakadt vagyonnak. Váratlan fordulatot vesz szegény kis Lidike élete, mikor felbukkan a színen az az ember, akit nem is ismer még, de keserű perceket okoz majd neki.

Hetedik rész

Kiskaracskán semmi nem változott, csupán kisebbnek tűnt minden. A házak, a patak, a mező, Máriskó kulipintyója a falu szélén, az öreg zsidó boltja. Az udvarukat belepte a gaz. Csendes léptekkel közeledett a házhoz. Az ajtó ki volt fordulva sarkából, alig tudta kinyitni, anélkül, hogy rá ne esett volna. A kinti fény után vaksin bámult be a sötét konyhába. A szemközti apró ablakot látta csupán eleinte, amint csillámló porszemek táncolnak a vékony napsugáron. Ahogy fokozatosan hozzászokott a sötéthez, meglátta az öregembert a kemence melett. Az ócska hokedlin ücsörgött, sárgásan ősz, torzonborz szakállal, feje mellkasára csuklott, aludt. Istenem, mennyit vénült szegény jó apám... hogy összeroppant...- gondolta a lány, majd odalépett az emberhez, finoman megrázta a vállát.

- Apám, hazajöttem. - szinte suttogta a szavakat.

A koravén ember homályos szemekkel, s még homályosabb tudattal nézett fel. Lassan ébredt, mélyen aludhatott. Krákogott párat, majd erős köhögőrohamba fulladt a szó, amit mondani készült. Végre magához tért, külsejét meghazudtoló módon ugrott fel, snem próbált már semmit mondani, csak megölelte Lidikét, szorította, sokáig szorította magához. Aztán elengedte, párszor körbejárta, mint aki meg akar győzödni arról, hogy nem álmodik.

- Hát itt vagy... Istenem, te lány, hogy mennyire hiányoztál! Gyere, gyere, van egy kis szalonnánk, biztosan éhes vagy, gyere, lányom, együnk.

Lidike csodálkozva észlelte, hogy nem érez italszagot. Gyanakodva szimatolt még párat, mire az öreg elkacagta magát.

- Nem iszok. Mióta elmentél egy kortyot sem. Belebetegedtem abba, hogy elűztelek. Immár ejszen sose gyógyulok meg, de te legalább hazajöttél. No, gyere, faljunk.

Visszatért a táncosléptű Lidike erre a beszédre. Mindjárt nekiállt, helyet csinált az asztalon az ételnek, evés után pedig úgy ahogy volt, útiruhában, nekiállt, kitakarította az apró házikót. Másnap mikor a kertet kigazolta, éppen be akart térülni a házba, az apja lépett ki, megborotválva, s ugyan ősz fejjel, de mégiscsak emberhez méltóbb külsővel , félszegen mosolygott lányára. Lidikében felhorgadt a régi nagy szeretet, vidáman , boldogan teltek a napjaik. A férfi köhögése néha aggasztó volt, de mindig elmúlt és Lidike reménykedett, hogy egy nap teljesen felépül az apja. A lány el is feledkezett a vagyonról. Esténként néha eszébe jutott és minden éjszaka megfogadta, hogy reggel elmondja az apjának mi történt vele, de aztán reggelente felidézte a történetet, hogy milyen dühös volt az ember, mikor a nagymamája kérdezősködött utána, s valahogy nem mert előhozakodni a dologgal.

Hetek teltek el. Lidike olyan boldog volt, mint még soha életében. Táncos léptei kísérték napjait, apja büszkeségtől dagadó mellekassal figyelte amint egész nap tesz vesz, mint egy igazi háziasszony. Vasárnap volt, verőfényes, késő nyári vasárnap. Lidikéék reggel templomba mentek, majd hazaérvén éppen az ebédet tálalta, élvezve minden pillanatát a nyugalmas, meleg napnak, mikor parancsoló női hang csattant a kapu előtt.

-Nyissák ki a kaput, nem bírom tartani a csomagokat! - majd mintegy magának folytatta: - Egészen elképesztő ez a maradi porfészek! Még egy nyomorult taxi sincs! Borzasztó!

A háziak kikandikáltak, hogy vajon nekik szól-e az ukáz. Meglepetésükre az ő kapujuk előtt állt a hang gazdája és méltatlankodva rivallt rájuk:

- Mit tátják a szájukat? Nem látják, hogy mindjárt kicsúszik a kezemből minden? Jöjjön, ember, segítsen már!

Az ember ment. Komótos, lassú léptekkel, ami jellemző a csendes paraszti életre. Kivette a toporzékoló nő kezéből a holmikat, majd le is tette.

- Na, ejszen eztet maga es megtehette volna! - azzal megfordult, és elindult befele.

A nő rikácsolni kezdett, hogy hát azt a nagy házba kell vinni, ő a lányához jött, azt mondták, itt lakik. csak nem látja a nagy házat, Lidike és az apja biztosan a személyzet, segítsenek, mutassák meg hol a nagy ház. A kérdésre, hogy ki a lánya, Lidike nevét bökte ki. Azok ketten ott álltak, és a meglepetéstől megnémultak. Majd mikor megint a nagy házat kezdte követelni a nő, kipukadt belőlük a nevetés. Mikor összeszedte magát, Lidike odament az asszonyhoz, kezet nyújtott, s elmondta, hogy ő az akit keres, de nincs semmiféle nagy ház.

- Niiiiincs? - kerekedtek el a vastagon kifestett ridegkék szemek. - De hiszen te örököltél mindent! Hol a pénz? Hol a vagyon? Na, majd én rendbeteszem a dolgokat.- azzal beviharzott a házba. Apa és lánya összenéztek, s kelletlenül indultak utána. Ebéddel kínálták, az finnyáskodva, de elfogadta. Be nem állt a szája, hosszasan ecsetelte, hogy mit kezd majd Lidike pénzével, hol vesz házat, hova viszi felöltöztetni a lányát, mert mégsem járhat ilyen rongyokban, s hány cselédet vesz majd fel.

- Lidi, te , miről beszél ez a fehércseléd? - kérdezte suttogva az apa . A lány határozottan vágott szülőanyja szavába, majd elmondta apjának mi történt vele míg távol volt otthonról, majd az asszony felé fordult:

-Maga , nagyságos asszonyom, ha megette az ételét, legyen olyan kedves, távozzon a házunkból. A gondját rólam nem kell levegye, mert levette akkor mikor idehozott.... Anyám. - az utolsó szót olyan csúfondárosan mondta, hogy maga is megdöbbent.

Judit felállt és szikrázó szemekkel kérdezte:

-Kitessékeled a saját anyádat?

-Én ki. - jött a csendes válasz határozottan.

-Még hallani fogsz rólam, meglásd! - azzal amilyen hirtelen jött, el is tűnt.

- Hát ezt hamar elintézted, te lány, - szólalt meg az apa, aki egyik ámulatból a másikba esett. - Ez biza könnyen ment. Micsoda hárpia...

-Az. - mondta Lidike, s bement a szobába. A férfi nem követte, de már nagyon várta, hogy megtudja, mi történt a vagyonnal.

Sajnos tényleg hallott még az anyjáról Lidike. Akkor még nem tudta, de elkezdődött a hadjárat ellene. Felhő takarta el boldogsága napját.

Nyolcadik rész

Lidike csendesen éldegélt Kiskaracskán apjával. Semmi nem zavarta a nyugalmukat, még az sem, hogy egy időben egymást érték a lánykérő legények az udvarukon. A lány olyan finom határozottsággal utasította vissza őket, hogy szép lassan elmaradoztak a portáról. A kunyhóhoz maguk építettek még szobákat, tágasabb lett minden, és Lidike kifinomult ízlésének köszönhetően otthonná varázsolódott. Pár tehénke boldogította őket tejjel, sajttal, a kertben katonás sorrendben növögettek a zöldségek, a tyúkok békésen kapirgáltak, egyszóval idilli volt minden. Egy szép napon fess fiatalember kért szerényen bebocsátást hozzájuk, mondván, hogy zarándokúton van, megpihenne, ha lennének olyan jók, és pár napi szállást élelmet adnának neki. Nem kívánta ingyen, duzzadó erejét felajánlotta, s derekasan kivette a részét a munkából.

A pár nap hamar elrepült, és Lidike csodálkozva vette észre magán a változásokat. Amikor Ábel közelében volt hevesen vert a szíve, ha hozzászólt fülig pirult, mindig zavarban volt.

- Ha nem egyéb, szerelmes vagy te lány! - jegyezte meg az apja huncut mosollyal.

- Ugyan apám, nem érdekel engem a szerelem! - csattant túl hirtelen a lány hangja. - Ne mind ölje a csúfság, na.

Ábel pár nap után hálásan köszönt el, s valamivel több ideig tartotta Lidike kezét a sajátjában búcsúzáskor, mint azt illett volna.

- Aztán visszafelé is ejtsen útba, Ábel. - suttogta elfogultan a lány, azzal megfordult és besietett a házba. Apja mellére szorított kezekkel, könnytől fényes szemekkel talált rá, de semmit nem szólt, magára hagyta őt.

A legény alig pár hét után újra felbukkant, ismét munkába állt, de ezúttal nem mondta meddig akar maradni. Ahogy teltek a hetek, lassan hónapokká dagadtak, s mikor már esztendeje múlt a megjelenésének, odaállt az apa elé.

- Tudja, én nem vagyok a szavak embere, ezért erőst nehezemre esik amit mondani akarok, kérem, bátyám, nézze el nekem a makogásom.

- A férfi biztatóan nézett rá, a legény pedig

folytatta.- Erős vagyok, fiatal, maga is láthatta nem ijedek meg a munkától. De biza van valami, ami elgyengít, s ez a szerelem. - Mélyvörössé vált az arca, rekedté a hangja. - Szóval bátyámuram. Én a maga lányának a kezét tisztelettel megkérem. A tarisznyámon kívül nincsenek földi javaim, de ígérem, hogy a tenyeremen hordozom majd őt, s egy percig sem kell megbánnia, ha igent mond.

Köhécselt párat zavarában, és lesütötte a szemét.

- Fiam, ha Lidike is akarja, áldásom rátok. - majd kacagott egy kereket. - Vak ejsze nem vagyok, láttam én mi alakul köztetek! Nem hinném, hogy a lánynak ellenvetése volna.

Lidike persze igent mondott, és mivel nem volt okuk várni hamar össze is házasodtak. Két szomszéd volt a tanú, a templomban pedig csak a szokásos gyülekezet a vendégsereg. Szerény vacsorával ünnepeltek, a fiatalok majd kicsattantak a boldogságtól. Ábel nekiállt felépíteni még egy házikót a kert végiben, hogy az öregnek is meglegyen a nyugalma, de nekik is elkezdődjön az életük. Már álltak a falak, s a tetőnek fogott neki , mikor egy nap beállított Görczi Judith. A fiatalember vette észre, és fürgén szaladt a kapuhoz. Elsápadt mikor meglátta ki az. Az asszony ridegen nézett rá, s suttogva szólalt meg.

- Mit képzelsz, te fattyú? Hát ebben egyeztünk meg? Miért nem értesítettél, hogy már megtörtént a házasság? Ne gondold, hogy elfelejtem a megállapodásunk!

- Dehogy, asszonyom, dehogy, nem is kell elfelejtse. Hát hiszen üzentem én, csak bizonyosan nem jutott el magáig. Adjon nekem még időt, Lidi nem tudhatja meg, mire készülünk, mert akkor minden odavész! - közben idegesen lesett a konyhakert felé, ahol Lidike gyomlálgatott.

- Jól van, te semmiházi, jól van. Tégy úgy mintha nem ismernél.

Időközben Lidike észrevette a látogatót, és kelletlenül elindult feléjük.

- Anyám. - bólintott hidegen. - Mi járatban?

- Na, szépen fogadod az édesanyád! - csattant a nő hangja. - Be se invitálsz?

A lány félrehúzódott, s az ajtó felé intett. Odabenn az asszony mézesmázassá vált.

- Csak hiányoztál, drágám. Most, hogy újra rád találtam, nagyon szeretném, ha jól lennénk mi ketten. Ne legyél kegyetlen Lidikém, megbotlottam, rossz voltam, de megbántam. Ne hajtsd el szegény anyádat, hadd jöjjek néha hozzád...

Lidike vajszíve megesett az asszonyon. Hellyel kínálta, s apja rosszalló tekintete ellenére vendégül látta az anyját. Mikor indulni készült félre hívta Lidikét.

- Te lány, segíts rajtam. Tudod, szegény vagyok, s bérben lakok a városban. Most, hogy egyedül maradtam, nem tudom a bért fizetni, s ha holnapig nem teszem meg, kiraknak az utcára. Adj egy kis pénzt szegény öreg anyádnak. Csak kölcsön, persze, kölcsön...

Lidike érezte, hogy mennyire hamis az anyja, de nem engedte a lelke, hogy úgy engedje útnak, egy fillér nélkül, s különben is, mi van, ha igazat mond, ha megváltozott? Adott neki pénzt. Az asszony hálálkodva ment el, még egy utolsó pillantást vetve Ábelre, amiben parancs volt, hogy a megállapodást megtartsa.

Ábel egész nap feldúlt, bosszús volt, Lidike csodálkozott, mert még ilyennek sose látta. Arra gondolt, hogy talán a pénz miatt van, hiszen Ábel nem tudhatta, hogy neki van elég. Legalábbis ezt gondolta a lány... Békén hagyta hát, hadd fújja ki a mérgét, majd megbékél estére. De a férje nem békélt meg. Ugyanolyan rossz hangulatban feküdtek le, s az elkövetkező napokban sem változott semmi. Felesége hiába faggatta, mi a baja, csak mordult párat, s nem válaszolt. Addig míg egy szép napon újra el nem jött Görczi Judith, Lidike nem jött rá mi lehet a baj. De akkor világossá vált minden, és a lány azt kívánta, bár sose tudta volna meg az igazat.

Kilencedik rész

Judit lombhulláskor toppant be újra. Lidike és apja éppen nem voltak otthon, Ábel a kerítést javítgatta, mikor megérkezett. A fiatalember elsápadt, amint meglátta az asszonyt. Az fúriaként támadta le:

- Halad a terv? Rátetted már a kezed a pénzre? Mit gondolsz, fattyú, az én időm végtelen?

Beterelgette a mind jobban dohogó asszonyt a konyhába, és nyugtatóan beszélt hozzá.

-Igen, asszonyom, halad a terv. De még nem találtam ki a módját, hogyan tudjam a végső lépést megtenni. Lidi nem ostoba, óvatosnak kell lennünk.

-Persze, persze, csakhogy nekem adósságaim vannak, azok is szorítanak. Két hetet adok neked, akkor kitálalom az egészet a lánynak, majd észbe kap, kihez ment férjhez. - csöpögött a méregtől minden szava a nőnek. Meg sem várta Lidiéket, Ábeltől elvette az összes pénzt ami nála volt, s elment.

A fiatalember a konyhaasztalnál ült, kezébe hajtotta fejét, és végtelenül szomorú volt, mikor a felesége megérkezett az apósával. Lidike hiába próbálta megtudni mi a baj, az csak sóhajtozott nagyokat, és nem válaszolt . Este aztán, mikor kettesben maradtak, ölébe vonta a fiatalasszonyt, és így szólt:

Kedvesem, el kell mondanom neked valamit. Csitt, csitt, ne vágj közbe, mert még meggondolom magam. Én vagyok a világon a legnagyobb gazember. Nem véletlenül jártam erre, nem véletlenül vettelek feleségül, hanem jó előre kitervelt, aljas cselből... - nagyot sóhajtott, s a szíve elfacsarodott, mikor a Lidike sápadó arcára nézett. - Szegény ember vagyok, az igaz. S nem is magamért tettem amit tettem, hanem az én édes jó anyámért. Beteg szegény, nagyon beteg, s majd az életébe került a fűtetlen ház, a nyirkos szobácska, amiben laktunk. Görczi Juditnál, a te anyádnál szolgált mielőtt lebetegedett. Átkozott legyen a neve is annak a némbernek! Mézes-mázosan magához csalogatta a beteg anyámat, s száraz, meleg szobát adott neki. Gyógyulgatni is kezdett, bár az ágyat elhagyni még nem tudta. Ekkor keresett meg Judit, hogy rávegyen erre a csalásra. Aljas módon kitervelte, hogy elvegyelek, s a pénzedből úgy forgassalak ki, hogy az az ő bankszámlájára kerüljön. Ma is itt járt. Megzsarolt, nem előszőr, hogy anyámat kirakja a meleg, száraz szobából, s az abba bele is halna, Lidi... belehalna az én drága jó anyám...

Csend szakadt közéjük, súlyos, néma csend. Lidi nem mozdult , alig pihegett. Végül lassan, nagyon lassan felemelte a fejét, és csak annyit kérdezett suttogva:

- Szerettél-e valaha, Ábel?

- Szerettelek, s szeretlek. Magam sem gondoltam volna, amikor kényszerből beleegyeztem az ellened kifundált tervbe.... De amint megláttalak, tudtam, hogy elvesztem...-válaszolta olyan hangon a férfi, hogy abba Lidike beleremegett.

-Akkor miért nem mondtad el eddig ? Miért...? Hiszen édesanyádnak helye lenne minálunk...

-Nem mertem, kedvesem... Nem mertem. Attól féltem, soha nem akarsz már látni, s édesanyám is belehal ....

A fiatalasszony felállt, az ajtóig ment, kinyitotta, és rideg hangon, de szikrázó szemekkel így szólt, magázásra térve át:

- Menjen, Ábel, s az én anyósomat szállítsa ide. Addig szobát készítek neki, orvossal beszélek, aki megvizsgálja. Eridjen.

-Jaj, csillagom, bogaram! Jaj, de jó vagy hozzám! - ugrott hozzá kitárt karokkal a férfi, hogy megölelje.

-Nem, uram, én nem vagyok jó önhöz, -lökte el az asszony magától- Én csupán a kötelességem teljesítem, amikor a férjem anyjáról gondoskodok. Maga, Ábel, hozzám ne érjen többé. Hozza el az anyósomat, majd amikor itt lesz, kitisztázzuk hogyan éljünk tovább.

Azzal sarkon fordult, s otthagyta a férfit. Az sebtiben becsomagolt pár holmit, majd elindult elhozni az édesanyját. Mikor megérkezett a beteg szülével, Lidike akkora szeretettel vette körül anyósát, hogy Ábel már-már azt kezdte hinni, hogy minden elsimult, ezzel az ügy le van zárva. De amint kettesben maradtak, Lidike csak ennyit mondott:

-Az én ágyamat az anyósom melletti szobában vetettem meg. Maga, Ábel, maradjon csak a hálóban. - kimérten biccentett, s faképnél hagyta a férjét.

Így éltek, nem beszéltek a történtekről, sokáig. Ábel nem merte előhozni, Lidike pedig hallgatott. A férfi édesanyja a gondoskodásnak köszönhetően szépen javult, már rövid sétákra is kiment a menyével a kertbe. Jól kijöttek, mint igazi anya és lánya. Lidike homlokáról azonban nem múltak a fellegek... A szomorúság bélyege ott volt rajta. Talán soha nem beszélnek a dolgokról, talán így élik le az életüket, ha a baleset be nem következik, ami ismét gyökerestől fordította fel Lidike életét.

Tizedik rész

A napok békésen teltek, és Lidike lassan kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy az élete talán már sosem lesz olyan, mint korábban. Ábel anyjával jól kijöttek, de a férje iránt érzett bizalom összetört, és nem tudta, hogyan építhetné újjá. A munkában talált vigaszt, a kertben, az állatok között, és a kis ház körüli teendőkben. Ábel csendesen tűrte a távolságot, próbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy a házban harmónia legyen, de érezte, hogy Lidike szíve zárva maradt előtte.

Egy őszi délután a falu népe nagy izgalommal gyűlt össze a piactéren. Lidike is hallotta a hírt: egy tehetős idegen érkezett Kiskaracskára, aki földet és birtokot vásárolna. Az egész falu találgatta, ki lehet az és mit akar itt, de senki nem tudott biztosat. Lidike csak futólag gondolt az eseményre, mígnem másnap reggel váratlan vendég érkezett a kapujukhoz.

Egy jól öltözött férfi állt ott, aki határozottan kopogtatott. Amikor Lidike ajtót nyitott, a férfi tiszteletteljesen meghajolt.

– Asszonyom, elnézését kérem a hirtelen jött látogatásért. A nevem Márton György, és üzleti ügyben érkeztem Kiskaracskára. Úgy hallottam, hogy ön a híres Görczi birtok örököse. Van egy ajánlatom önnek.

Lidike zavartan nézte az idegent, majd beinvitálta. Ábel és az apja is az asztalhoz ültek, míg György előadta az ajánlatát. Elmondta, hogy befektetőként szeretné felvirágoztatni a környéket, és szívesen vásárolná meg a Görczi birtokot, vagy társulna vele egy közös vállalkozásban.

Lidike gondolkodott, majd így szólt:

– Uram, én nem vagyok járatos az efféle dolgokban. De ha valóban segíteni akar a falunak, és nem csak saját hasznát keresi, akkor kész vagyok együttműködni.

György becsületes embernek bizonyult, és valóban komoly tervei voltak. Ábel nem bízott ennyire az idegenben, de egy idő után elismerte, hogy a férfi tisztességes szándékú. A következő hónapokban Lidike és György együtt dolgoztak azon, hogy megújítsák a birtokot. Ábel egyre jobban szorongott, mert úgy érezte, hogy elveszítheti a feleségét. Lidike és György között tiszteletteljes barátság alakult ki, de a férfi megérezte, hogy Lidike szívét valami más köti össze Ábellel, és visszafogottan viselkedett.

Egy tavaszi napon baleset történt a birtokon. Ábel egy régi, ócska lajtorján dolgozott, amikor az összetört, és a férfi a földre zuhant. Súlyos sérülésekkel vitték be a házba. Lidike megrettent, és összeszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy elveszítheti a szerelmét. Éjt nappallá téve ápolta férjét, erejét nem kímélve. Anyósa sokat sejtetően csak somolygott, már érezte, hogy jó felé halad a fiatalok élete.

Egy éjjel, amikor Ábel már jobban volt, Lidike leült az ágy szélére, és megszorította a kezét.

– Ábel, megpróbálhatjuk újra. Nem lesz könnyű, de nem akarok nélküled élni.- és zokogni kezdett a felgyülemlett lelki teher alatt. Ugyanakkor megkönnyebült attól, hogy ki merte mondani, hogy meg tudott bocsátani.

A férfi szemében könnyek jelentek meg, és gyengéden megszorította a kezét.

– Köszönöm, Lidikém. Életem végéig hálás leszek ezért a második esélyért. Már nem magázódunk? - kérdezte , s a régi huncut fény felcsillant a párás szemekben.

- Eriggy, te mafla! Persze, hogy magázódunk, de ha eccer én magázódásra térek, akkor tudd, hogy rossz fát tettél a tűzre! - régi, szép kerek, guruló kacagás hagyta el a torkát, s könnyedén leheveredett az ura mellé.

Reggelig beszélgettek, mindent tisztáztak, amiből félreértések, hibák keletkeztek eddig. Majd megbékélve, egymás karjaiban merültek mély, megkönnyebbült álomba, amikor már pirkadt odakünn.

A következő hónapokban új fejezet kezdődött az életükben. Lidike és Ábel együtt dolgoztak a birtokon, amely egyre jobban virágzott. Görczi Judit többször is megpróbált beavatkozni, de végül belátta, hogy Lidike nem hagyja magát manipulálni. György tisztelettel visszavonult, miután biztosította a birtok hosszú távú fenntarthatóságát.

Lidike és Ábel boldogan éltek tovább, erősebb kötelékkel, mint valaha. Az élet ugyan sok próbát állított eléjük, de mindketten megtanulták, hogy a szeretet és a bizalom a legnagyobb kincs, amit soha nem szabad veszni hagyni.

Tizenegyedik rész

Teltek a napok, a hónapok. Egy szép őszi napon emberek jöttek, izgatottan, valakit cipelve. Kérték, hadd vigyék be a szerencsétlenül járt utast Lidikéék házába, míg orvos jön, s kiderítik, ki is az illető, megkeresik a hozzátartozókat. A fiatalasszony sebesen rohant be a tisztaszobába, lerántotta a vendégágyról a vánkosokat, és helyet csinált a sebesültnek.

Amikor a férfiak elhelyezték az ágyban, s félreálltak, akkor látta meg Lidike és Ábel, hogy ki az, aki balesetet szenvedett. Nem volt az más, mint Görczi Judit, Lidike szülőanyja.

Az asszonyka lelkében hirtelen vihar kerekedett. Tisztában volt vele, milyen gonosz az ágyban fekvő nő, ugyanakkor mégis ott volt a vér szava, Lidike tiszta, jó szíve, s elnézve anyja vonásait, melyek az eszméletlenségben kisimultak, már-már megszépültek, hamarjában döntött.

– Menj, Ábel, kérlek, fogadd az orvost, vezesd be. Köszönöm a fáradozásukat – fordult az emberek felé, akik a sebesültet hozták. – Nem kell tovább keresgélniük, ő itt az anyám.

Azzal kitessékelte a férfiakat, a konyha felé irányítva őket, ahol egy pohár bort és kis harapnivalót kaptak.

Az orvos fejét csóválva vizsgálta Juditot.

– Súlyos, nagyon súlyos. Őszintén, nem tudom, ha egyáltalán magához tér, és ha igen, vajon lábra áll-e valaha. Sok türelem, gondoskodás kell ahhoz, hogy ápolják. Ismerek egy lányt a faluban, ha szükség lenne segítségre… – fordult Lidikéhez.

– Nem, doktor úr, magam ápolom anyámat – húzta ki magát.

És neki is látott, hogy az ágyat minél kényelmesebbé tegye.

Lidikének a mindennapjai az ápolással teltek. Szerencsére az időközben felépült anyósa a főzést, háztartást ellátta. Nem tudott kibújni a bőréből, akármilyen gonosz volt vele az anyja, Lidi szeretettel ápolta. Eszméletlen volt, de az arca kezdte visszanyerni a színét, már nem volt olyan halálsápadt.

Egy hét után rezdült meg Judit pillája, akkor tért magához. Éhes volt, mint a farkas, s hirtelen fel akart ülni, de törött csontjai, melyeket rögzített az orvos, nem engedték.

Lidi éppen akkor lépett a szobába, s odarohant az anyjához, visszanyomta, majd rászólt, hogy ne mozogjon, még elmozdulnak a sínek. Forró húslevessel etette meg, de többet nem mert adni neki, nehogy a sok éhezés után rosszul legyen a nő.

Judit nem szólt semmit, míg evett. Utána emelte szemét Lidikére, s mondta:

– Köszönöm, kedvesem. Maga nagyon rendes teremtésnek látszik! – És bájosan elmosolyodott.

Lidi megdöbbenve nézte, és már éppen válaszra nyitotta a száját, mikor az orvos toppant be, heti vizitre. Megvizsgálta az asszonyt, és félrevonta Lidit.

– Fiatalasszony, az édesanyja nem emlékszik semmire… Arra sem, mi a neve. Ezért nem ismerte fel önt sem… Sajnálom. Lehet, hogy a későbbiekben visszanyeri az emlékezetét, de megtörténhet, hogy soha többé… Egyelőre legyenek kíméletesek hozzá, próbálják szép lassan visszahozni az emlékeket.

Így is történt. Lidike elsőnek azt mondta el, hogy ő a lánya. A rossz, gonosz dolgokat nem hozta fel.

Judit ragyogott, mikor Lidire nézett, simogatta a tekintetével, becézte szavakkal. És a fiatalasszonynak sokszor lábadt ettől a szeme könnybe, s mind jobban homályba merültek Judit viselt dolgai.

Ábel aggódva figyelte az eseményeket, féltette Lidit, ugyanakkor remélte, hogy Juditnak semmi nem jut eszébe, hiszen az senkinek nem lenne jó.

Egyik nap belépett a betegszobába, hogy Lidikét ebédelni hívja. Judit nézte, összeráncolt homlokkal, töprengve. Látszott, hogy valami nem hagyja nyugodni.

– Ábel – szólt a vejéhez. – Ne vegye rossz néven, de ha magára nézek, valami halvány gondolat dereng fel bennem, ami nem jó érzés. Tud segíteni nekem, vajon mi lehet ez? Volt nekünk vitánk azelőtt, veszekedésünk?

Ábel zavarba jött, és nem válaszolt. Lidihez beszélt csak, és kiiszkolt a szobából.

Aznap este felhozta a témát Lidikének, amikor ültek a verandán.

– Lidi, valamit kell mondani anyádnak. Nem futhatok ki mindig a szobából, mikor kérdez.

– Még várunk ezzel, Ábel. Anyám még gyenge. Majd mire megerősödik, kitaláljuk, hogyan mondjuk el neki, mert magam is azt gondolom, nem lehet sokáig titkolni a dolgokat.

Judit közben szépen gyógyult, felültetni már fel lehetett, de ágyban fekvő volt még. Az emlékek viszont nagyon makacsul távol maradtak, mindössze akkor mozdult valami benne, ha Ábel lépett a szobába.

Mígnem egy sötét téli reggelen Juditnak eszébe villant egy pillanat tört része alatt minden. Az emlékek hatása lesújtotta a nőt. Úgy határozott, hogy még nem szól senkinek erről. Mostani énjét nagyon bántotta, hogy milyen gonoszságokra volt képes.

Persze a titkolózás még több bonyodalmat szült.

Tizenkettedik rész

Judit azon a napon, amikor visszatért az emlékezete, nem csupán a múltra ébredt rá, hanem saját lelke sötétségére is és nem értette miért, mitől, hogyan lett olyan gonosz. Sokk volt ez mostani énjének, olyan erős, hogy pár napig magas láz gyötörte, ami visszavetette a lábadozásban. Lidike aggódva gondozta, nem értette mi történt, hiszen olyaan szépen javult a beteg.

Múltak a hetek, lassan kiheverte a lázat, de a bűntudat annyira gyötörte, hogy úgy érezte, forró láva bugyog a belsejében.. Lidike apja ment be egy reggel a szobába, ő gyűjtott be, Ábelnek dolga akadt és megkérte apósát, tegye meg helyette. A férfi csendesen tevékenykedett, azt hitte alszik még az asszony. Az a fajta borongós téli reggel volt, amikor szinte egész délelőtt sötét van, mintha a nap teljesen eltűnt volna, még a felhők mögül is. Már lobogott a tűz, csak azt várta, hogy leessen, majd jól megrakhassa. Guggolt a kályha előtt, a lángok megvilágították töprengő arcát. Összerezzent, amikor Judit megszólította.

–Énok, ideülne egy kicsit?

Megfordult, csodálkozva nézett az asszonyra. Amióta itt fekszik, semmi kapcsolat nem volt köztük. Nem látogatta, nem volt miért a szobába jönnie. Bár Lidike elmesélte neki, hogy Judit semmire nem emlékszik Judit, hogy megszelídült, kedves, mintha kicserélték volna, benne még a gonosz, rosszindulatú asszony képe élt. Zavartan odahúzott egy karosszéket és leült.

Judit azzal a szándékkal hívta oda, hogy elmondja neki, mindenre emlékszik, beszéljen a bűntudatáról, a belső marcangolásról. Nem bírta már magában tartani, de a lányána sem akarta elmondani. Lassan kezdte kibontani a dolgot, nem mindent egyszerre tárva fel, nem úgy, mint aki mentegetni akarja magát, hanem úgy, mint aki vall. Ettől kezdve Énok minden nap bement Judithoz.

Esténként a lámpa meleg sárga fénye mellett ültek egymással szemben. Énok ki -ki ültette a lábadozót az asztalhoz. A férfi általában hallgatott, vastag, kérges kezét összekulcsolta, néha felnézett, bólogatott vagy fejét csóválta. Judit mesélt.

A fogadóról.
A pénzről.
Az alkukról.
Azokról az aljas mondatokról, amelyeket Lidike fejéhez vágott, aminek egy részére a férfi is emlékezett.
Arról, hogyan akarta kifordítani a lányt a jussából.
Arról, hogyan tette eszközzé Ábelt.

A férfi pedig hallgatott. Még akkor is, amikor Judit zokogott, amikor nem bírta tovább a szavakat, és az arcát a kezébe temette.

– Ha kiabálni akar velem, hát tegye – mondta végül Judit reszketve. – Megérdemlem. Ne hallgasson már, az Isten szerelmére!

A férfi csak ennyit mondott:

– Nem akarok én kiabálni. Bántottuk mind a ketten azt a gyermeket, asszony. Maga is, én is. Nekünk nem ordítanunk kell egymással, hanem ettől arrafelé segíteni neki, amiben csak tudunk. Ne gyötörje magát tovább, azzal nem segít senkinek. Majd kifundáljuk együtt, mikor, hogyan mondjuk el Lidinek, hogy visszatért az emlékezete.

Az idő lassan begyógyította a törött csontot, a lélek sebein pedig már csak heg húzódott, de húzódott és még sajgott. Mind közelebb került egymáshoz a két megtört, bűnbánó lélek. Énok is mesélt Juditnak, sokat, őszintén. Ahogy kitavaszodott már rövid sétákra is indultak.

Egy este, Judit megfogta a férfi kezét.

– Nem akarok már titkokban élni. – mondta csendesen. – Attól félek, ha nem mondjuk el, csak rontok a helyzeten.

– Akkor mondjuk el – felelte a férfi. – A lányunknak és az urának. Nincs mit rejtegetni már. Aki az igazsággal szembenéz, azt nem fogja a szégyen felemészteni. Vállalnunk kell a következményeket ahhoz, hogy valóban jó fele haladjanak a dolgok.

És valóban eljött a nap, amikor mind a négyen ott ültek az asztalnál. Lidike és Ábel egymás mellett, kéz a kézben. Judit és az apa velük szemben. Senki nem evett, nem ivott, csak várt, mert érezni lehetett a levegőben a feszültséget.

Judit mély levegőt vett.

– Én… – kezdte, és a hangja megremegett. – Mindent tudok. Régóta. Még a télen, egy reggel visszatért az emlékezetem. Tudom, mit tettem, milyen voltam, hogyan szóltam, hogyan akartam kihasználni. Nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Szégyenkezem, nagy a bűntudat bennem. De más lettem... Tényleg más.

Lidike arca elfehéredett, de nem szólt.

– Nem kérek feloldozást – folytatta Judit. – Nem azért mondom. Csak azt akarom, hogy tudjátok: nem vagyok már az az asszony. És nem akarok többé az lenni. A lelkem szégyelli minden lépésem. Isten előtt is, előttetek is.

Nehéz csend ereszkedett rájuk.

Végül Ábel szólalt meg.

– Mi már tudtuk, hogy nem olyan, mint régen volt. Láttuk magán. – elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy szövetségese volt az asszonynak.

Juditnak könny szökött a szemébe.

– És még valami. Nem szeretnék többé egyedül maradni a múltammal. Ő… az apád... aki felnevelt, – a férfira nézett – velem hordozza egy ideje a terhemet. Meghallgatott, türelmes volt, és jobban megértett, mint bárki valaha.

Lidike apja ekkor előrehajolt, és halkan szólt:

– Ha beleegyeztek, mi összeházasodnánk. – zavartan elhallgatott. – Megszerettük egymást. Tudjátok... öreg szerelem, bolond szerelem.

Lidike szeme megtelt könnyel, de az utolsó mondatnál felkacagott.

– Eriggyen már, édesapám! Bolond szerelem? Hát eléggé bolondos lett a helyzet. De maguk felnőtt emberek, döntsék el. Nekem szoknom kell a gondolatot.

Ábel megszorította a kezét és azt mondta:

– Nekem nem sok szavam van... De ha mégis kérdeznek, hát felőlem...

Judit ekkor először mert igazán felnézni. Úgy érezte, mintha valahol belül végre elcsitult volna az a vad háborgás, ami marcangolta. A szégyen nem múlt el, de valami új, lágy fény szűrődött át rajta. Olyasmi, amit talán kegyelemnek neveznek.

Nyár végén esküdtek össze. Addigra Lidike is megszokta a gondolatot, hogy szülőanyja és nevelőapja egy párt alkotnak. A két asszony időnként hosszú sétára indult és minden ilyen séta után engedett egy árnyalatnyit a köztük lévő feszültség, míg végül teljesen feloldódott. Lidike mind gyakrabban töprengett azon, hogy milyen hosszú, nehéz út vezetett idáig. Hálatelt szívvel köszönte meg Istennek azt hogy megmutatta neki, milyen a megbocsátás, hogyan lehet feloldani a haragot, a sérelmeket.

– Hát így is lehet élni.... Így érdemes csak. – mondta ki hangosan.

Vége

( Ha tetszett a történet, kérlek nyomj egy szívecskét rá, ezzel is támogatod a munkámat)