Levendula néni
Levendula illata volt. Finoman, de jól érezhetően lengte körül, már-már lila párába borította. Apró termete, elegáns, bár kissé régimódi kabátja, csipkés kesztyűje, mókás kalapja valahogy kiemelte a többi ember közül. Ráérősen sétált a polcok közt, néha leemelt valamit, rövidlátóan hunyorgott, amint elolvasta a címkét a portékán. Többségét visszatette és tovább sétált. Végül egy liter tejet, két zsemlét, egy vajat és egy cukor nélküli lekvárt fizetett ki. Takarosan összehajtogatott vászonszatyrot vett elő a retiküljéből, mindent belepakolt és piciket lépkedve kisétált.
Nem ijedt meg a suhancoktól, csak nyugodtan megállt. A bolt ajtaján leereszkedett a redőny, késő volt, záróra. A fiúk hárman voltak. Közrevették és fenyegetően tornyosultak fölé.
– Ide a táskáját, nyanya!
Nem válaszolt, csak engedelmesen átnyújtotta fényesre kopott, valaha divatos retiküljét. A legények kissé megszeppenten néztek körül, hátha valaki várja a nénit, azért ilyen nyugodt. De senkit nem láttak, így nekiiramodtak a sötét utcának, hátra sem nézve.
– Várjatok! - vékony volt a néni hangja. – Itt hagytatok valamit!
Meglepődve fordultak meg és hirtelen mindegyik a zsebét kezdte tapogatni, arra gondolván, tán tényleg kiesett valami belőle. Az apró alak kinyújtott kezében egy pénztárca volt.
– Tessék, vigyétek. Bizonyára nagy szükségetek van rá, ha arra vetemedtetek, hogy egy idős hölgyet kiraboljatok.... A táskában csak pár zsebkendő és a rúzsom van. No meg a férjem fényképe. Visszaadnátok? Nekem fontos az a kép...
Vágni lehetett a csendet. A három suhanc hirtelen suta kamasszá változott. Egyikük aztán a tárca után nyúlt. A másik kettő szinte egyszerre szólt:
– Hagyd...
Azzal lehajították a földre a táskát és szó nélkül elmentek. Nem szaladtak. Csak bandukoltak lehajtott fejjel, egyikük sem szólt.