Kicsimama

Simára kopott a kilincs ami a tenyerébe simul, amint benyit a réges régi lakás ajtaján. Végigcikázik rajta a gondolat, hogy mennyi kéz érinthette ezt a fémdarabot. S megannyi kézhez egy-egy ember tartozott, testtel, lélekkel, szenvedéssel, szenvedéllyel. Az ő szüleinek, nagyszüleinek a keze , mi több az övé is finomított rajta. Hamvas bakfiskéz volt ez még akkoriban, és lám, most újra lenyomja, immár öregedő tenyerével.

Nem állja meg, ránéz a kézfejére. Finom, kék erek szaladnak rajta, a bőr vékonyodik már. A körömágy egykori szelíd holdacskái mára alig-alig látszanak. Hol vannak azok az ujjak amik láttán rajongva kiálltott fel a zenetanár: zongorista ujjak! Kiskegyedből kiváló zongorista lehetne! Persze figyelembe se vette abban a pillanatban, hogy bár valóban szép hosszú ujjai vannak, kecsesen ívelők, szereti is a fülbemászó muzsikát, de vitathatatlan anti-tálentum zenei téren. Hetekig minden gesztusát eltúlozta, előtérbe helyezte a “zongorista” ujjait. Órán a padon tett-vett, lágy mozdulattal emelte fel minden cél nélkül a tollat, s sikkesen kapott utána, mikor majdnem leejtette.

Odabenn sejtelmes félhomály fogadja. A kinti verőfény csíkokban hatol be a színevesztett redőny résein. Csillámló porszemek táncolnak a sugarak meg-megtörő ívében. Hunyorogva erőlteti a szemét, keresi az apró alakot az öblös fotel mélyén. Már hallja. Vékony hangján mormolva imádkozik Kicsimama:

“ És add Istenem, hogy ne legyen baja Mancikának, adj erőt, egészséget Károlykának, ne taszítsd el magadtól ...na, hogy is hívják? Mindegy, Istenem, te tudod kire gondolok. Vezesd erre Esztikémet, jajj, ha ő nem lenne, mi is lenne velem...”

Kicsimama!-szólalt meg halkan, nehogy megijedjen. Hozzászokott a szeme a homályhoz, már jól látta a törékeny testet az óriás bútordarabban. Lehunyt szemei kipattantak, s fiatalitó mosoly ragyogta be a ráncos arcot.

Hát itt vagy, lelkem! Hát eljöttél! Na, várj csak, várj csak, kávét főzők, kenyeret kenek, jajj, hol a vaj...? - Vibráló élet költözött belé. Pillanat műve volt, már az ódon konyha sárga kövén topogott, tett vett, s boldogan csiripelte: - Tudtam, tudtam, nem hiába imádkoztam. Olyan egyedül, olyan magányosan telnek a napjaim! Ó, kisszívem, ne haragudj, tudom, hogy sok a dolgod, nem hibáztatlak én!

Elvette a felé nyújtott habos kávét és a vajas kenyeret, amelyen aranyló méz folydogált szét. Nagyot kortyolt a frissítő, forró italból, s kissé fintorogva harapott a vajas-mézes kenyérbe, felébredt benne a gondolat, hogy mi lesz a fogyókúrával, amit a minap kezdett el.

Hirtelen be kellett hunynia a szemét. Soha nem érzett erővel öntötték el az íz-emlékek...S velük a valódi emlékek. Szédelegve emelte a pillantását Kicsimamára, könnyektől homályosan nézett az öreg, ámde tiszta szemekbe, amelyek akkora szeretettel, rajongással néztek rá hogy fájt...Fájt, mert azóta se kapott ilyen feltétel nélküli érzelmeket, mióta kislánykorában gondtalanul szürcsölte a konyhában a tejeskávét, s ette a vajas-mézes kenyeret Kicsimamával...

Bizonytalan mozdulatokkal állt fel a székről. Reszketett a keze, amint a csészét letette. Figyelnie kellett minden apró rezzenésre, mint a részeg ember, aki józannak akar mutatkozni. Előbb félve, majd mind erősebben szorította magához az öregasszonyt.

Szeretlek Kicsimama...suttogta rekedten- nagyon szeretlek...

Kimondhatatlan hálával simult a szerető, élettel teli szív és az öreg, megfáradt test az ölelésbe... Vajasmézes volt az érzés...