Kamilla

Minden reggel látom a kislányt iskolába menni, miközben kávézom, egészen megszerettem, ismeretlenül is. Elnézem ahogy lomhán lépeget. Nem is lépeget, inkább andalog. Álmodozón, szinte nem is figyel a környezetére. Nagydarab, dundi lányka, iskolatáskája láthatóan nem nehéz számára. Vastag dioptriá szemüveget visel, haja lófarokban, öltözéke kicsit furcsa. Általában fekete nadrágban van, de a felsői rikító színesek, hanyagul begyúrva a derekánál. Jobb kezében kulacsot lóbál, gondolom nem fért már a táskájába.

Iskolatársai elrobognak mellett, ki gyalog, ki biciklivel, ki rollerrel. Szinte mindegyik szól valami bántót hozzá.

– Dagi! – kiáltja egy rózsaszín kerékpáros leányka, s már hajt is tovább.

– Mozogj gyorsabban, te lajhár! – veti oda egy belőtt sérós fiúcska.

És így tovább, nem is akad olyan gyerek, aki ne szólna valami gúnyosat.

Ő pedig ilyenkor rájuk néz, bárgyún elmosolyodik és andalog tovább a közeli iskola felé. Mindig egyedül megy, senki nem csatlakozik hozzá. Láthatóan ő az, akit senki nem szeret, akinek nincs barátja, szinte látom magam előtt, amint szünetekben egyedül ácsorog, figyelve mások játékát.

A minap, amint habos kávémat kortyolgattam, érdekes jelenetnek voltam szemtanúja. A kislány, akit elneveztem magamban Kamillának, akkor is a szokásos módon, álmodozón, kulacsot lóbálva jelent meg. Gyerekcsapat érte utol. Mintegy egymást biztatva lökdösődtek és hol egyik hol másik mondott valamit neki. Persze csúfolódtak. Kamilla, szokása szerint, bárgyún mosolygott rájuk. Amikor a lurkók elunták, tovább robogtak, de alig értek el a sarokig, egyikük rosszul lépett, elesett. A többiek rápillantottak, majd közönyösen tovább haladtak.

A kisfiú keservesen zokogott. Gyorsan leszaladtam, hogy segítsek neki, megnézzem, nem esett – e nagyobb baja. De mire leértem a második emeletről Kamilla már ott volt mellette, éppen segített neki felállni. Olaszul beszélt hozzá. Simogatta a fejét, magához ölelte, anyáskodva vigasztalta. A fiúcska ekkor már csak hüppögött. Odaléptem, megkérdeztem hol ütötte meg magát és mikor azt felelte hogy a térdét egy kicsit, hagytam, hadd menjen tovább, lelkére kötve, hogy a tanitóknak mondja el, hogy elesett.

Kamilla eközben ott állt, mosolygott ránk. Amikor elbúcsúztam kézen ragadta a nála jóval alacsonyabb, vékonydongájú legénykét, és ketten haladtak tovább. Még egy ideig hallottam, hogy beszél hozzá, az pedig fel – felnéz rá, néha nevet és mond valamit ő is.

Azóta reggelente látom őket, amint kézenfogva andalognak, immár ketten, az iskolába. Kammila olaszul magyaráz a kicsinek, az németül válaszol. Valahogy értik egymást, mert ki – kitör belőlük a cinkos nevetés. Ha csúfolódó lurkók közelednek a kisfiú mint egy apró pulykakas kergeti őket el, szembeszállva a nagyobbakkal is. Öröm őket figyelni, hozzátartoznak a reggeli kávémhoz, vakációban hiányoznak majd.