Józsika

Az áruház hatalmas volt. Akadt benne minden: élelmiszer, kozmetikum, ruhanemű, rövidáru, cipő, játék, szerszám, bútor, egyszóval tényleg minden. Hogy a dolgok teljesen rendben legyenek, folyamatos műszakban dolgoztak az alkalmazottak, azaz éjjel nappal, nyitvatartás alatt és zárás után is zsizsegett az élet a polcok között valamint a raktárban.

Ez az áruház, nagysága ellenére, nem a multik sorát gazdagította. Kisboltként indult egy nagy épület földszintjén. Aztán szép lassan terjeszkedett felfelé. Most már három emeletes üzlet szolgálta a vevők igényeit. Egyetlen tulajdonosa Tibor úr volt, az egykori boltocska alapítója. Annak idején maga sem álmodta volna, hogy ilyen sok alkalmazottja lesz. Minden műszakban kereken száz ember látta el a feladatokat, azaz összesen háromszáz ember.

Ebből a háromszáz emberből mindössze két régi eladó ismerte Tibor urat. Micike, a rövidáru osztály vezetője és Lajos, a cipőrészleg legjobb eladója. A többiek hiába kérdezősködtek Tibor úrról, hogy milyen ember, házas-e, vannak gyerekei, mi a kedvenc időtöltése, Micike és Lajos csak mosolygott, de választ nem adott soha. Az emberek kíváncsisága nem hiábavaló volt. Megyeszerte híresen jó munkahelyre tett szert az, aki ide bekerült.

Kimagasló fizetés, karácsonyi és ünnepi prémium, havi elelmiszerjegy járt a bér fölött mindenkinek. De a csúcs, az a fizetett szabadság idejére kapott egy havi plusz volt, ami mindenkinek a fizetésével volt egyenlő. Nem is volt üresedés, csak azon ritka esetekben, ha ne adj’ Isten valaki elhalálozott, esetleg nyugdíjba vonult. Olyankor aztán egész tömeg jelentkezett az állásra. Micike és Lajos bírálta el, ki kerülhet be.

Kiváló csapat állt így össze, értették egymást szavak nélkül is, jó volt a hangulat, barátságok köttettek, sőt, nem egyszer szerelmi szál szövődött munkatársak között, aminek a vége javarészt házasságá avanzsált. Olyan volt, mintha egy nagy család járna be minden nap, ugyanarra a helyre dolgozni. Ami részben igaz is volt, hiszen az évek alatt született szerelmek gyümölcseként több házaspár, időközben felnőtt gyermeke is dolgozott már itt.

Az éjszakai műszak mindig nagyon jó hangulatban telt, hiszen ilyenkor az áruház zárva tartott, a személyzet kicsit elengedhette magát. Röpködtek a csipkelődő megjegyzések, miközben szorgos kezek végezték a dolgukat. Mindegyre nevetés hangzott fel a polcok közt, de olyan is volt, hogy sírás hallatszott innen- onnan, amint valaki bánatát panaszolta munkatársának, vigaszt remélve, amit meg is kapott legtöbbször.

Mondom, mint egy nagy család, úgy dolgozott együtt a háromszáz ember. Volt az áruháznak egy hatalmas raktára is, mint minden becsületes boltnak. Ennek a raktárnak a végében állt a valamikori apró boltocska, mely a régi bútorokkal volt berendezve. Oda senki nem járt be, hiszen az utcára nyíló ajtaját befalazták, csupán nosztalgiából tartotta meg Tibor úr, érintetlenül. Szabályzat ugyan nem tiltotta, hogy bárki is belépjen oda, mégsem tette senki. Szentélyként tisztelték.

Egy decemberi éjjelen nagy munkában volt a csapat, készültek a karácsonyi kiárusításra. Odakinn ragyogott a mínuszokba fagyott hótakaró, odabenn jó meleg ölelte át az embereket. Valaki dúdolni kezdett egy karácsonyi dalt, többen csatlakoztak hozzá. Valahogy csendesebben folyt a munka, mint máskor. Nem szomorú volt ez a csend, inkább meghitt. Egyszerre csak dadogós Pista, a raktáros szaladt be a polcok közé, lélekszakadva. A dúdolás elhalt és kérdőn néztek Pistára. Az ijedt arccal, nagyon dadogva szóra nyitotta ajkát:

– Vava-lala-kiki- o-o-ott.... – annyira dadogott az izgatottságtól, hogy nem értette senki mit szeretne mondani.

Palinak jutott eszébe a megoldás, rárivallt a raktárosra.

– Énekeld el, Pista! – maga sem tudta hol és mikor, de hallotta, hogy énekleni folyékonyan tudnak a dadogósok. Pista szeme felcsillant és azonnal énekelni kezdett.

– Valaki van a régi kis boltban! Ott hortyog egy embeeeer! – a végét még cifrázta is.

A közelben lévők mind oda siettek a kisbolthoz. Egymást csendre intve álltak meg a raktártérbe nyíló üvegajtónál. Valóban, tisztán hallatszott a hortyogás.

– Rendőrt hívjunk? – tette fel suttogva a kérdést Juli.

– Talán előbb nézzük meg ki az. Hátha az emeletről valaki, aki ma fáradt vagy beteg.

– Na de a kisboltba feküdt volna le? – kérdezte Laci megbotránkozva azon, hogy egyáltalán bárkinek is ilyesmi eszébe juthatott.

– Menjünk be! – javasolta Helga. – Elvégre mi itt dolgozunk, ha kolléga, akkor nincs baj, ha idegen, hívunk rendőrt.

Egy ideig még tanakodtak, hogy mi legyen, mert hát mégiscsak a kisboltról volt szó, ahova eleddig egyikük sem tette be a lábát. De végül arra jutottak, hogy be kell menniük. Pista lépett be elsőnek, a többiek a háta mögött sorakoztak, bár a java a raktárba szorult, onnan nyújtogatta nyakát és hegyezte fülét. Eddigre ugyanis híre szaladt az emeleten is, hogy valaki hortyogva alszik a kisboltban és mindenki ott akart lenni a szenzációs eseményen, amikoris kiderül, ki merészkedett be a szentélybe.

Egy kopott-rongyos ruházatú öregember húzta a lóbőrt a szófán, mely annak idején a várakozó vevőknek szolgált pihenő alkalmatosságként. Pali szólította meg:

– Hé, jóember! Ébresztő! Hogy kerül maga ide?

– Mi??!? Micsoda? Tessék? – pattant ki a vénség szeme és zavaros tekintettel nézett körül.

– Ki maga? Hogy kerül ide? – ismételte meg Pali. Pisszenés sem hallatszott, mindenki feszülten várta a választ.

– Ó, ne féljenek tőlem! Napközben osontam be , az áruházból a raktárba tévedtem és benyitottam ide. Arra gondoltam, ma éjjel megfagynék, ha megint kinn kellene aludnom, így hát szép csendesen meghúztam magam itt. Nem ártok tán valakinek ezzel? – jött az ijedt magyarázkodás. Az öregember már teljesen felébredt.

– Hát, drága uram, ez nem hajléktalanszálló! Takarodjon innen! – ezt már Karcsi mondta, a másik raktáros.

– Az Isten szerelmére! – szakította félbe Évike, a szerény kis polcfeltöltő. – Mínusz húsz fok van, volna szíved kikergetni szegény bácsikát?

Csend lett ismét. Lajos tört utat magának az emberek között, hátrébb tessékelve őket. Leült a bácsi mellé és halkan beszélgetni kezdtek. Olyan halkan, hogy senki nem értett egy szót sem. Lajos végül felállt és kiterelte a bennlévőket a raktárba, behúzta maga után az ajtót, majd így szólt:

– Emberek! Tudjátok, hogy Tibor úrnak mennyire fontos a kisbolt érintetlensége. Ugyanakkor ez a szerencsétlen öregember tényleg megfagyna, ha kitennénk a szűrét. Arra gondoltam, hogy döntsetek ti, mi legyen. Kitesszük vagy megengedjük neki, hogy amíg ilyen fagy van, meghúzza magát nálunk. De ha Tibor úr rájön a dologra.... – nem fejezte be a mondatot, kérdőn nézett körbe.

Mindenki arra gondolt, hogy embertelenség lenne elkergetni az öreget. De Tibor úr... A világ legjobb főnöke, a világ legjobb munkahelyét biztosítja nekik. Becsapják? Elhallgassák előle , hogy a szentélyben valaki lakik? Végre is arra jutottak, hogy ha semmi kárt nem tesz a berendezésben, ha rendesen kitakarítja mindennap, akkor maradjon. Tibor úrnak pedig nem fáj, amiről nem tud. Majd mindennap valaki ellenőrzi, hogy minden rendben van-e körülötte.

Ettől kezdve Józsikának, mert így hívták a bácsit, minden este valaki meleg vacsorát hozott, sőt, ellátták ágyneművel, pizsamával, valaki még háziköntöst is hozott neki. A dolgozók mosdójában mosakodott és e művelet után kiment közéjük minden este az áruházba. Úgy sétált le s fel, mintha maga az igazgató lenne. Rá-rá mutatott egy- egy hibára, mosolyogva társalgott az emberekkel. Egészen megszokták Józsikát, sőt, már azzal ugratták, hogy igazgató úrnak szólították.

Már tavaszodott, de senkinek nem jutott eszébe Józsika szűrét kitenni, egészen addig, míg egy szép napon Micike bejelentette, hogy Tibor úr, ennyi év után, be szeretne mutatkozni az embereinek. Lett nagy lótás futás, azt szerették volna, ha mindent a legnagyobb rendben talál jóságos főnökük. Juli kiáltott fel rémült hangon, a homlokára csapva:

– Józsika! Mi legyen Józsikával?

– Majd én elrendezem – szólt higgadtan Lajos és elindult a kisbolt felé, ahol Józsika éppen napi takarítását végezte.

A dolgozók megnyugodva folytatták az előkészületeket. Lajos kis idő múlva visszatért és átadta Józsika hálás köszönetét, aki azt is üzente, hogy ne aggódjanak, messzire elkerüli az áruházat, nehogy Tibor úr haragja lesújtson. Minden készen állt, egy porszem sem akadt sehol, katonás rendben sorakozott az áru a polcokon. A vevők, mint mindig, elégedetten vásároltak, nézelődtek, de a személyzet fél szemmel mindegyre az ajtót leste. Izgatottak és nagyon kíváncsiak voltak.

Egyszerre többen vették észre Józsikát, aki méltóságteljes tartással, a tőlük kapott pizsamában és háziköntösben jelent meg az áruház bejárati ajtójában. Előbb elhűlt bennük a vér, majd sietve odamentek páran az öregemberhez.

– Józsika! Mit ígértél?

– Józsika, hát ez a hála?

– Józsika! tűnj el gyorsan!

– Jaj, Józsika, bajt akarsz ránk hozni?

Egymás szavába vágva próbálták kituszkolni az öregembert az ajtón.

A vevők csodálkozva figyelték a furcsa jelenetet, ami a még furcsább pizsamás- háziköntösös bácsi körül zajlott, aki csak állt, mosolygot, semmit nem válaszolt a rázúduló kérdésekre és tapodtat sem mozdult. Alig telt el egy - két perc és Micike tört utat magának, nyomában Lajossal. Mindketten titokzatos arcot vágtak. Amikor odaértek, Lajos csendre intve az embereket, így szólt:

– Mindenki nyugodjon meg! Bemutatom Tibor urat, áruházunk szeretett tulajdonosát!

Olyan döbbent csend lett, hogy vágni lehetett volna. Józsika, azaz Tibor úr nyájasan kezdte beszédét:

– Bocsássanak meg egy öregembernek, ezért a kis tréfáért! Úgy szerettem volna megismerni magukat, amilyenek valójában. Mit ne mondjak, sikerült! Emberek! Maguk viszik ezt a boltot a hátukon! Maguknak köszönhető a siker, a jövedelmező üzlet! Ezek után nem maradt más feladatom, mint elmondani azt, amiért az egészet kiterveltem. Halálos beteg vagyok, az orvosok nem jósolnak nekem többet, mint egy esztendőt. Gyermekem, rokonom nincs, maguk az én családom. Magukra írattam az áruházat. Csak két feltételem van. Az egyik, hogy engedjék meg nekem, hogy amíg bírok, bejárhassak ide, figyelhessem, amint szorgos hangyabolyként dolgoznak.

Elhallgatott. Senki nem szólt. Olyan erős hatással volt rájuk a beszéd, hogy mozdulni sem bírtak.

– No és mi lenne a másik feltétel? – kérdezte valaki hátulról, megtörve a csendet.

– Hát az, hogy szólítsanak Józsikának! Az igazgató úr olyan fennhéjázó!– vágta ki Tibor úr.

Ismét csend. Aztán Pista szólalt meg:

– Ke-ke- keblemre, Jó-Jó- Józsikám!

Erre a pár eldadogott szóra kirobbant a kacagás mindenkiből. Legjobban Tibor úr, azaz Józsika nevetett, könnyes szemmel elvegyülve az újdonsült tulajdonosok között. De nem csupán az ő szeme lett nedves…

( Írásaim 90% -a ingyenes. Ha te mégis úgy gondolod, hogy szívesen támogatnád a munkásságom, az alábbi 👇narancssárga gombra kattintva megteheted. 🙏Hálás vagyok minden előfizetésért, mellyel a mostanában esedékes kezelésem is támogatod és hozzájárulsz ahhoz, hogy nyugodtabb lélekkel gyógyuljak! )