A koldus
Józsi az aluljáróban ült, és kéregetett. Már egészen beleszokott ebbe az életformába. Azt is megszokta, hogy sokan megvetően néznek rá, de nem mindenki. Van aki sajnálattal. Nem is tudta melyik a rosszabb. Talán ez a kettő nem is annyira, mint az, amikor odavetik neki, hogy hülye drogos, vagy naplopó alkoholista. Pedig ő aztán egyik sem. Soha nem is használt ilyesmit. Sőt, dolgozott is, amíg tehette. No, de nem magyarázkodhatott mindenkinek, hogy mi a helyzet. Leginkább azért nem, mert ezek az emberek nem is voltak kíváncsiak a történetére.
Csörrent az apró a konzervdobozban. Elegáns nő dobott egy kétszázast. Józsi hálásan rámosolygott. Ma ő volt az első. Talán estig még gyűlik valamennyi.
– Anyu! Az a bácsi miért ül a hideg földön? - csicsergő lányka hangjára figyelt fel. - Még felfázik!
– Gyere már, ne mind kérdezősködj! – rángatta el onnan az anyja. – Ne félj, ezeknek nem árt semmi!
Pedig fázott. A rongyos párna, amit a kukából halászott ki, nem sokat segített. De egész nap állni sem tudott. Hja, ha állni tudna annyit, akkor már dolgozni is tudna! De olyankor előjön a roham. Ahogy kicsit is elfárad, már érkezik is. És nem tehet ellene semmit. Elhomályosul minden, iszonyú fejfájás tör rá, és mozdulni sem bír, percekig. Egyik munkahelyén sem nézték ezt el neki. Az orvosok semmit nem találtak. Látszólag teljesen egészséges. Egy ideig kórházba fektették, antidepresszánsokkal tömték, de az csak lelasította, elbutította, tompa lett tőle teljesen. Az sem volt mivel leszázalékolják. Maradt a nyomor. Szerencsére ott az a kis sufni a régi temető mellett, az őr pedig megengedte, hogy ott lakjon. Néha egy kis ételt is ad neki. Ő cserében kisebb dolgokat elvégez a temetőkertben. Az más, azt tudja csinálni. Ott sűrűn leülhet, mielőtt jönne a roham, megpihenhet.
Az előbbi kislány hangja szólt halkan hozzá:
– Bácsi, nem fázol? Odaadjam a sálam? Nézd, anyutól kiflit kaptam, ezt is neked adom, csak a csücskét haraptam le.
Gyorsan beszélt, közben állandóan forgott ide-oda a fejecskéje. Az anyja mérgesen közeledett:
– Gyere már! Megmondtam, ezek veszélyesek! Nem értesz a szóból? – ölbe kapta a kislányt, és elviharzott.
Józsinak a saját kislánya jutott eszébe. Milyen nagyra nőhetett már! A szíve elfacsarodott, szeme harmatos lett. De majd egyszer... hátha még talpra állhat, hátha láthatja majd, karjaiban tarthatja szeretett Lauráját, szívére ölelheti. Hangoskodó suhancok közeledtek. Amennyire tudta, összehúzta magát, rosszak voltak a tapasztalatai az ilyen társasággal. A fiatalok elhaladtak mellette, ügyet sem vetettek rá. Csak az egyik pattanásos fiú állt meg pár lépéssel odébb. Kotorászott a farmerje zsebében, majd visszalépett, és egy ezrest tett a dobozba.
– Úgyse vagyok éhes, – motyogta, és a többiek után eredt.
Lám, lám, sose lehet tudni, – gondolta magában és elszégyellte magát, hogy előre ítélkezett. Pali, az ismerős rendőr közeledett. Nem volt rossz ember, de ezt a szavaiból nem igazán lehetett leszűrni.
– Mi van, te város szégyene? Koldulgatunk, koldulgatunk? – de közben lehajolt, és finoman csúsztatott a dobozba egy ötszázast. – Aztán remélem nem mindennap találkozunk!
Józsi vigyorogva köszönte meg a pénzt. Egész jó napja van. Máskor ennyi estig sem gyűl össze. Eszébe jutott az első nap, amikor ide leült. Milyen megalázottnak, nyomorultnak érezte magát! Hogy restellte, mikor valaki megállt mellette, és dobott valamit a dobozába! De az ember megedződik, sok mindent kibír. Elballagott a pékségig, két kiflit és egy kefirt vásárolt. Csendesen majszolta, jólesett korgó gyomrának. Egy kis leves, de jó lenne! Idejét sem tudta mikor evett utoljára igazi, főtt ételt.
A kislány közeledett ismét. Boldog mosollyal, anyja kezét fogva. A nő arca valahogy szelídebb volt. Egész tartása más mint az előbb, – gondolta Józsi. Előtte álltak meg, és a kislány megbökte az anyját.
– Na? Megmondod neki is?
– Khm... ööö... - – kezdte az, nagy zavarban. – Tudja, uram, bocsánatot szeretnék kérni. Rengeteg minden foglalkoztat, és önző módon viselkedtem. De az én kislányom mondott valamit, és rádöbbentem, milyen gyalázatosan beszéltem önről. Kérem ne haragudjon. – azzal benyúlt a táskájába és egy bankjegyet vett ki belőle, majd lehajolva belecsúsztatta a dobozba.
A férfi meghatottan nézett rájuk. Rámosolygott a gyerekre és megköszönte. Azok elindultak. Józsi utánuk kiáltott:
– Asszonyom, mit mondott a lánya?
A nő visszafordult, és halkan mondta, szinte alig lehetett hallani.
– Csupán annyit, hogy : „ Anya, te tanítottál, hogy senkit nem szabad bántani a helyzete miatt. Mert ma ő, holnap te lehetsz bajban. Holnap lehet mi ülünk ott a bácsi helyén”.
A férfi mélyet sóhajtott:
– Adja Isten, hogy sose kerüljenek ilyen helyzetbe, hölgyem.
Lehajtotta a fejét, és elmorzsolt pár könnycseppet.