Imola

A falubeliek arcára mosolyt csalt a neve. Micsoda úri huncutság így elnevezni egy parasztlánykát! De anyja ilyenkor dacosan felvetette a fejét, és hetykén vágta oda:

- Most még az, de majd ha igazi naccsága lesz belüle, nem csúfolkodnak majd véle!

Valójában illett hozzá a név, mert finom vonásai voltak, szőke fürtjeit is kiengedve hordta mindig, s még a járása is olyan lebbenő volt, mint a kisasszonyoknak. Anyja a kastélyban cselédkedett, apja az uraság kocsisa volt. Imola így szinte ott nőtt fel.

Az úrnő szívesen meg-meginvitálta délutánonként teára a kisasszonyokkal. Olyankor süteményt is kapott, sőt, volt olyan nap is, mikor bemehetett az úri lányokkal a tanulószobába. Ragadt rá a tudomány, pedig eleinte még irkája sem volt. Aztán apja vett neki egyet.

No lám, mondogatták a faluban, a végén még tényleg úrilányt nevelnek belőle. De egy szép napon az apja a szívéhez kapott, és holtan rogyott össze, éppen mikor elővezette a lovakat, hogy bekösse a hintó elé. Anyja belebetegedett a fiatal özvegységbe, ágynak esett. Imola még csak tizenkét éves volt. Egyetlen gyerek lévén, s nagyszülők híján ő ápolta szegény asszonyt. Megörökölte a cselédséget, abból tartotta el magukat.

Hamar felnőtté vált, már nem volt ideje tanulni, teázni a kisasszonyokkal. Igaz, könyveket kapott kölcsön a kastélyból, de esténként, mikor már anyját is ellátta, és végre ő is lepihenhetett, már kevés ereje maradt olvasni. Nem panaszkodott a sorsára, tette a dolgát nap mint nap, és közben az évek teltek. Éppen a huszadik esztendejét taposta, mikor anyjár is eltemette.

A kisasszonyok már férjhez mentek, kirepültek a fészekből. Imola, bár továbbra is ellátta a cseléd teendőit, munka után már nem sietett haza. Szabad bejárása volt a könyvtárba, és ezt ki is használta. Mindent elolvasott, ami csak a kezébe került. Amikor az orvosi kézikönynek fogott neki, az úr hahotázva kacagott rajta.

- No, Imola, a végén még doktor lesz belőled!

Csak megvonta a vállát, és olvasott tovább. Mire befejezte, megérlelődött benne az elhatározás: tényleg orvos akar lenni. Rendkívül lenyügőzte a tudomány eme ága, agya szivacsként szívta magába az információkat. Egy szép nap szemlesütve állt meg az úr előtt.

- Miksa bácsi.... - apró gyermekkorától így szólította, - mi kell ahhoz, hogy valaki doktor legyen?

A férfi ránézett, de ezúttal nem kacagta ki. Megérezte a sóvárgást a lány hangjában.

- Hm, hm... ha nem egyéb komolyan gondolod. Hát, lányom, elsősorban sok pénz és még több ész kell hozzá. Ez utóbbiból nem szenvedsz hiányt... No meg kitartás. Bár jogilag már lányok is mehetnek egyetemre, de sokkal nehezebb bejutniuk.

Ettől kezdve a lány minden garast, amit csak lehetett, félretett. Már tudatosan kereste az orvosi témájú könyveket. Éjszakánként álmodozott. El sem.tudta képzelni milyen lehet egyetemre járni. Azt már tudta, hogy hol van, de hogy milyen... Egy szabadnapján vonatjegyet váltott Vásárhelyig, és megkereste az egyetem épületét. Állt az impozáns kapu előtt, és nézte, nézte.

- Ide fogok járni egyetemre. - mondta ki hangosan.

- No ne.mondja, kedves! - kicsattanóan vidám hang szólt a háta mögül.

Imola megperdült, ránézett az elegáns fiúra, akinek könyvek voltak a hóna alatt, és fejét felszegve válaszolt:

- De bizony! Csak még egy kis rávalót kell gyűjtenem.

- Hát a szülei mit gondolnak a maga merész tervéről?

- Ők már semmit... - felelt halkan a lány.

A.fiatalember zavartan túrt bele dús sörényébe, majd határozottan kezet nyújtott neki.

- Endre vagyok. Harmadéves orvostanhallgató. Meghívhatom egy süteményre? - intett a szemben lévő cukrászda felé.

Imola zavarba jött, de végül elfogadta a meghívást.

- De meséljen közben, kérem, az egyetemről.

Az utolsó vonatot éppenhogy elérte. Endre kikísérte, és ígérte, megkeresi a lányt. Egész nap együtt voltak. Cukrászda után sétáltak, és dőlt belőlük a szó. Jobban mondva Imola kérdezett, Endre lelkesen mesélt. A köztük sistergő szikra estére kis lángocskát gyújtott bennük. Álmodozva tért ki - ki a maga otthonába.

Hónapok teltek el, a kastély karácsonyra készülődött, hazavárták a lányaikat is, férjestől, gyerekestől. Imola ki sem látszott a teendőkből, ő igazgatta a személyzetet, mit hogy készítsenek elő, a konyhában is ő továbbította az úrnő kérését a menüt illetően. A kis fiatal szobalány szaladt hozzá azzal, hogy egy úrfi keresi a lányt.

Elcsodálkozott. Ugyan ki keresheti őt? Endre állt az előszobában, zavartan gyürögette kalapját a kezében. Imola még nagyobb zavarban volt. Kulcsot adott a házikójához, hogy várja meg ott a fiú, mégsem hívhatja ide be. Este majd találkoznak otthon. Más szó nem is esett közöttük. Estére már megnyugodott, hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy egy férfi várja otthon, akivel most találkozott életében másodszor. Mégis, a belsejében tisztán érezte, hogy nincs mitől tartania.

Endre a konyhaszéken ülve várta. A közepébe vágott a dolgoknak. Egy alapítvány segíteni kíván olyan nőknek, akik tanulni akarnak, eszesek, de nem tudják előteremteni a költségeket. Adja be Imola a kérelmét, hátha... A lány előtt kinyílt a lehetőség.

Beadta. Egy kollégiumban kapott szállást, teljes ellátással, előbb a gimnáziumot végezte el, majd sikeresen felvételizett az orvosira. Egyetlen lány volt az évfolyamban. Egyetem mellett Endre orvos apjának a.rendelőjét takarította, abból a pénzből egy kis szobát bérelt, és szerényen, de eltartotta magát.

Amikor a diplomáját megkapta, csak akkor mondott igent Endre házassági ajánlatára. Endre nagy házat kapott a szüleitől, abban rendezték be az orvosi rendelőjüket.

A kapura szegezve réztábla állt:

Dr. Majláth Endre és dr. Majláth Imola

Imola ahányszor elment mellette, megsimogatta a vésett betűket.

No lám, tényleg úri sorsa lett a mi kis Imolánknak, mondogatták a szülőfalujában, ahova hetente egyszer kijárt rendelni, ingyen.

Ha előfizetsz az oldalamra, támogatod a munkásságom, ráadásul hozzáférhetsz exkluzív tartalmaimhoz. Hálásan köszönöm!