Hazafele

Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. ( 1János, 3:18 )

- Siess! Szedd a lábad! Haza kell érnünk, megfagyunk! - szólt ingerülten a tíz év körüli kislány a fiúcskára. Vacogtak a téli estében, kesztyű egyikükön se volt, csizma is csak a fiú lábán. A kislányon egy valamikor bundás, sok számmal nagyobb, szakadt papucs. Vékony kis alakjuk elveszett a hirtelen leszállt sötétségben, szaporán lépkedtek a buszmegálló felé.

- A buszon valamivel jobb lesz - vigasztalta az öccsét a lány, mikor látta, hogy már lefelé görbül a szája. Aztán meglásd, otthon biztos van már tüzelő! Finom meleg lesz, hamar átmelegszünk.

-Éhes vagyok... fázom, nem tudok tovább menni - reszketett a kicsi hangja, sírósan.

- Dehogynem! Gyere, fogd erősen a kezem, kapaszkodj jól belém, úgy könnyebb!

A megállóban sokan voltak. Vastagon felöltözve is dideregtek a felnőttek. Pöfögve, büdösen érkezett meg a régi busz. A kislány szerette ezt a büdöset, a meleg jutott eszébe, ami majd az üléseken fogadja őket. Kicsit szorongott, hogy megint nem ülhetnek fel, mert pénzt ma senkitől sem kaptak, igaz, a reggel egy kedvesebb nénitől kapott kiflin kívül élelmet is.

Nem furakodtak, illedelmesen megvárták, amíg a felnőttek feszálltak. A kicsi annyira szorította a kezét, amennyire csak bírta. Őt tuszkolta előre, majd elővette a legszélesebb mosolyát, amit csak elő tudott venni:

- Ne tessék haragudni, nincs pénzünk, ugye hazavisz? - tette fel a kérdést, belső remegéssel a sofőrnek.

A sofőr elmosolyodott. Megkönnyebbült... ha mosolyog, akkor az jót jelent. Ostorcsapásként érte a mosolyt követő durva röhögés, nem számított erre:

- Lefelé, mocskos koldusok! Csak nem gondolod, hogy eltűrlek a buszomon! Még pénzzel sem! Takarodjatok!

A kislány szétnézett. Közömbös, másfelé néző felnőtteket látott... A kicsiből kiszakadt a zokogás.

Már rég nem sírt a fiúcska. Bukdácsolva, utolsó kis erejével ment a nővére után.

- Üljünk le, Mári, kérlek, csak egy kicsit üljünk le... - suttogta néha.

- Nem lehet, kincsem, mennünk kell, hideg van. Meglásd, anya biztosan meleggel és finom vacsorával vár! - biztatta, de tudta, hogy hazudik, semmi nincs otthon, se meleg, se vacsora.

Már látszott a falucska sötét árnyéka... De ő sem bírta a lábait emelni. Mikor a kicsi megint kérte, épp egy öreg fenyő tövében voltak, leült, ölébe vette a fiút, nekitámaszkodott a fa törzsének.

- Csak egy picit, egy iciri picirit pihenünk, aztán tovább kell mennünk - suttogta a kipirult apróság lázas arcocskáját puszilgatva.

Hirtelen fény öntötte el a vidéket. A két gyerek mozdulni sem bírt ámulatában. Akkora volt a ragyogás, hogy be kellett hunyni a szemüket. Mikor kinyitották, egy meleg szobában találták magukat, a vaskályhában vidáman pattogott a tűz, egy öreg apóka reszkető mosollyal éppen az asztalon gőzölgő levest merte a pléhtányérokba. Kicsi, fagyos kezükkel alig tudták a kanalat tartani. Mennyei íze volt a levesnek, soha ilyen jót nem ettek... Látod, kincsem, látod? Vannak csodák! Van szeretet a világon! Egyél, kincsem, egyél! - mondogatta egy-egy kanál leves közt a kislány. Boldog mosoly játszott az ajkuk körül, az aranyló leves ettől le-lecsurgott a szájuk szélén.

Reggel a csikorgó hidegben, a fenyőfa tövében, az erdész találta meg őket... Nem értette, mi késztette őket mosolygásra, mielőtt végleg elaludtak...