Harapásnyomok

Ingyenes tartalom

Tele volt az alkarja harapásnyomokkal. Takargatta amíg csak lehetett, mintha szégyellné. De reggel, amikor bejött az önkéntes nővér, hogy segítsen mosakodni, meglátta. Elszörnyedve kérdezte, mi történt a karjával. Persze tudta, hogy miként , miért került ide, azt is, hogy csak ideiglenesen, amíg sikerül az otthonát újra lakhatóvá tenni. Már ha sikerül. A víz nem kegyelmezett, az apró öreg ház már akkor recsegett a súlya alatt, amikor őket elhozták onnan, talán össze is dőlt azóta. Senki nem mond semmit, senki nem tud semmit.

Nem válaszolt rögtön a nővérnek. Lehunynia sem kellett szemét ahhoz, hogy újra átélje a rémálmot. Már évek óta megözvegyült, másfél esztendeje pedig annyira lerobbant, hogy csak járókerettel tudott közlekedni a lakásban is. Jártak hozzá egy házi segítőszolgálattól, napi egyszer elvégezték azt, amit ő nem tudott, szombatonként pedig lefürdették, hajat mostak neki, ágyneműt cseréltek.

Ezenkívül egyedül tengette napjait. Napközben az öreg, kopott fotelben üldögélt, rejtvényt fejtett, olvasott, Vivaldit hallgatott. Este megnézte a híreket, majd kezdődött a tortúra, amikor át kellett öltöznie, tessék - lássék megmosdania, bevánszorognia az ágyba. Iszonyatosan nehezen mozgott és ez elkeserítette.

A tegnapi nap sem telt másként. Miután elment a segítő, a reggeli maradványait is eltakarítva, ő ott ült a fotelben, hallgatta a zenét és egyszerre csak azt észlelte, hogy elsötétül a világ. Hirtelen azt gondolta, az ő szemével történt valami, de amikor felemelte a fejét, balra nézett az ablakra látta, hogy apokaliptikus fekete, fenyegető felhők jelentek meg az égen, a semmiből, hisz pár másodperce még ott táncoltak a délelőtti napsugarak.

Rossz előérzet szorította össze mellkasát. Megpróbált felállni, de kétszer is visszahuppant. Harmadjára sikerült, elérte a járókeretet. Addigra már a szó szoros értelmében leszakadt az ég. Az agya sürgette, hogy tegyen valamit, veszély van. De nem tudta mit. Csak ment előre, nehézkesen, ujjfehéredésig szorongatva a járókeretet. A bejárati ajtóhoz érve kinyitotta. A víz olyan erővel zúdult be, hogy kicsúszott lába alól a talaj. Utolsó pillanatban kapta el az ajtókeretet.

Tulajdonképpen fel sem fogta amit látott. Az utcából folyó lett. A vadul száguldó víztömeg, autókat, mindenféle tárgyakat sodorva tört, zúzott. “Hát így... vége van. Mindennek vége” , gondolta magában. Már - már beletörődve elengedte volna gyengülő karjaival az ajtófélfát, amikor gyerekfej bukkant fel a víz tetején. Pár másodperc alatt zajlott le minden. A fejecske eltűnt, majd ismét felbukkant, tőle 5- 6 méternyire.

Még így, visszagondolva sem tudta, honnan volt ereje cselekedni. Fájdalomtól megkínzott lábát beakasztotta a tölgyfa fogas aljába, egyik kezével továbbra is az ajtókeretbe kapaszkodott, a másikat kinyújtotta és a víz harsogását túlüvöltve utasította a gyereket, hogy kapaszkodjon belé. Csoda történt, a gyerek megértette. Valószínűleg nem hallotta, csak értette. Két kis kezével elkapta a gyenge, öreg kart és erősen kapaszkodott bele.

Nem tudták mennyi ideig voltak így. A vízzel harcolva, mégis mozdulatlanul. Az öreg érezte, hogy nem sokáig bírja, de valami emberfeletti erő mégis megtartotta. Még nyugtató szavakat is tudott mondnia a gyereknek. Ötévesforma, szőke fiúcska volt. Rémülten, ugyanakkor reménykedve, bizalommal nézett az öregre. Talán percek, talán csak másodpercek teltek el, amikor a fiúcska megszólalt:

- Nem bírok tovább kapaszkodni. Nem érzem a kezeim.

Az öreg új erőre kapott ettől. Biztatta, hogy tartson ki. De az egyik kis kar már lehanyatlott. Ekkor jött az isteni sugallat.

- Harapj rá a karomra! Nosza, harapj rá! Mint a kiskutyák! Rajta! Ne, félj, nem fog fájni!

Fél karral és a fogaival tartotta magát a gyerek. Mikor elfáradt és majdnem megint elsodorta a víz, az öreg újra és újra könyörgött neki, hogy harapjon megint bele. Hét harapásnyom maradt a karján. Végtelennek tűnt az idő, amíg a mentőcsapat megérkezett. A csónakba előbb a kisfiút húzták be a tűzoltók, aztán az öreget. Amint a megmentők ráebredtek mi is történt itt, sokat látott és megélt szemükből patakzani kezdett a könny.

Előbb akadozva, aztán mind jobban beleélve magát a visszaemlékezésbe mesélte el Hans bácsi a nővérnek, hogy honnan is származnak a harapásnyomok. Mikor elhallgatott, csend telepedett pár percre az apró fürdőszobára. Végül a nővér megmozdult, fátyolos szemmel lehajolt, és egy alázatos csókot nyomott az egyik harapásnyomra.

- Tényleg nem fájt. Most sem fáj, kedvesem. - reszketegen mosolyodott el zavarában a kis öregember.

Utóirat: pár éve a németországi Ahr völgyében szakadt le az ég és a hegyekről a völgybe zuhanó víztömeg elsodort pár települést, több száz éves hídakat, autókat, otthonokat, életeket. Sok áldozat volt. A hozzánk közeli öregek otthonába szálítottak pár idős embert, akik hajlék nélkül maradtak. Önkéntesként segítettem őket ápolni. Így találkoztam Hans bácsival, ő maga mesélte nekem el a fentieket.

(Ha tetszett, nyomj rá egy szívecskét, ami jelzés nekem, de a substacknek is, hogy követtek, olvastok, érdeklődtök az írásaim iránt. Neked egy katt, nekem egy lépés előre. Köszönöm! )