Hamzáék

Hamzáékat mindenki ismerte a környéken. Nem mintha valami különlegeset vittek volna véghez, korántsem. A titok abban rejlett, hogy minden eseményen részt vettek: ott voltak könyvbemutatókon, estélyeken, színházi premieren, új bolt megnyitásán, városnapokon – egyszóval mindenhol, ahova összegyűltek az emberek, ki-ki érdeklődésének megfelelően. Hamzáékat mintha minden érdekelte volna, ugyanakkor semmiben nem mélyedtek el igazán.

Hamza tipikusan az a férj volt, aki valamikori, nem túl erős, de nem is megvetendő férfiasságát alárendelte feleségének. Mi más is lehetett pénzkereső foglalkozása, mint könyvelő? Az a tipikus, hétköznapokba és sötét, eldugott irodákba beleszürkült, rövidlátó, kopaszodó, vékonydongájú, csendes fajta. Úgy kullogott harsány felesége oldalán, hogy szinte látni lehetett a pórázt rajta, melynek végét az asszony rángatta kénye-kedve szerint.

Hamzáné már megjelenésében is tekintélyt parancsolt – azt az uralkodó fajtát, a rosszféléből. Elhízott az évek során, de kilóit büszkén cipelte, mintegy mutogatva azt, feltűnően ringó hátsójával hangsúlyozva. Mélyen ülő, malacokéra emlékeztető szeme kihívóan villogott. Rikácsoló hangján folyamatosan az urát szidta, magázva. Hiányolta belőle a férfiasságot, melyet ő taposott el, kíméletlenül, az évek során, és időnként hatalmas sóhaj szakadt fel terebélyes kebeléből:

– Én nem ehhez a nyámnyilához mentem feleségül, János, aki magából lett! Maga engem becsapott!

Hamza megadóan hallgatta, néha bólogatott. Hogy mi járhatott ilyenkor a fejében, csak ő tudta. Talán éppen arra gondolt, hogy a felesége rombolta le azt, amit hiányolt, hát most viselje el.

Aztán Hamzáné egyszer csak eltűnt. Ekkor jól benne jártak már a hetvenes éveikben, inkább közelebb a nyolcvanhoz. Gyermektelenek lévén, és felmenőik elhunyta okán eleinte senki nem érdeklődött holléte iránt. Az eseményekről való elmaradásuk sem tűnt fel; senkinek nem hiányzott a harsány Hamzáné, de a szürke kis Hamza sem.

Hónapok teltek el, mire a szomszédok közül páran érdeklődni kezdtek holléte felől, de akkor is csak egy-egy udvarias, semmitmondó „Hogy vannak, Hamza úr, rég nem láttuk a becses nejét” csevegés közepette; valódi kíváncsiság nem állt a háttérben. Ilyenkor Hamza elmondta, hogy vidéki unokatestvére gyengélkedik, őt gondozza az asszony, majd hazatér, ha javul a helyzet. Egészen addig senki nem gyanakodott, míg a szag el nem kezdett terjedni az egész házban.

A szaggal egy időben zavaró zajok kezdtek kiszűrődni Hamzáéktól. Mint amikor felújítás folyik. Csendórában is hallani lehetett, de hiába csengettek be hozzájuk, hogy csendre intsék őket, senki nem nyitott ajtót. Hamza sem járt már ki a lakásból. A házmester hívta ki a rendőröket, ugyan nézzenek már utána, mi folyik itt, hisz az öregember nem lehet képes olyan nagy munkát végezni, mint ami kihallik a lakásból. De hiába csengetett a közeg, senki nem nyitott ajtót. Végül felfeszítették.

A látvány, ami fogadta a belépőket, sokkolóan hatott. Az öreg Hamza éppen vakolt. Vakolta a befalazott kamranyílást. Keze csak egy részt került el, ahol, mintegy bekeretezve, felesége halott arca látszódott, mely már bomladozott. Hamza eszelős pillantást vetett a betolakodókra, majd folytatni akarta a munkát. A rendőr kivette a vakolókanalat a kezéből, s halkan mondta: hagyja abba, most vele kell mennie.

Hamza vallomásában az állt, hogy nem bírta tovább elviselni az asszonyt, különösen azt, hogy soha nem hallgatott el – egyfolytában beszélt, csak beszélt, rikácsolva, szidalmazva. Mivel ez odáig fajult, hogy a rosszalvó feleség már őt sem hagyta nyugton egész éjjel, csak ócsárolta, kénytelen volt szíven szúrni. Ehhez a legjobb acélból készült konyhakést használta, nem szenvedett az asszony. Azért falazta be, mert már iszonyatosan bűzlött, elvinni és valahol elásni már nem lett volna ereje. A kérdésre, hogy az arcát miért hagyta kinn, a következőt válaszolta, kissé csodálkozva, hogy ez más számára ez nem egyértelmű:

– Hát azért én gonosz nem vagyok! Hogy lélegezzen szegény, befalazva?

Hamza még hét esztendőt élt egy elmegyógyintézet zártosztályán.