Gyilkosok

K.L.plébános jókedvűen haladt hazafelé viseletes kerékpárján. A biciklit egy hívő ajándékozta neki pár éve. Egyszerű, fekete vázas, kontrafékes alkalmatosság volt, de a célnak megfelelt: átjárni egyik faluból a másikba, szükség esetén. Az igazság az, hogy neki sűrűbben volt útja, mint kellett volna hivatala szerint, amit elvártak abban az időben, úgy az egyházi feljebbvalók egy része, mint a világi hatalom képviselői. Bár az októberi események után többen is figyelmeztették, hogy jó lenne alábbhagyni a buzgósággal, hiszen a hatalom nem nézi jó szemmel ténykedését, ő erre nem volt hajlandó. Ezen figyelmeztetések jórészt fenyegetések voltak, igaz, akadt köztük jóindulatú intés is.

De hogy is tehetné, milyen lélekkel, hivatástudattal rendelkezne, ha többé nem tartaná meg a titkos hittanórákat a gyerekeknek, fiataloknak? Hogyan tudna emelt fővel járni, misét tartani, ha nem állna ki Isten népe mellett, ha nem emelné fel szavát a vallásüldözés ellen, ha nem írna minden lehetséges egyházi és világi vezetőnek az igazságtalanságok miatt? Hogyan számolna el Istennek a meghunyászkodással? Igen, persze, tudja, hogy veszélyes, minden olyan tevékenység, ami tisztességes, ami hithez köthető, ami összefoghatná az embereket, különösen a forradalom óta. Ráadásul sok lett hirtelen a vakbuzgó kommunista mindkét faluban, ahol szolgált.

Nagyon jól tudta kik ezek a törpelelkű árulók, akik figyelik az embereket, akik jelentgetnek, besúgnak, ismerőst, jószomszédot, vagy akár családtagot is. Igyekezett kerülni őket, de egyenes jelleme nem engedte, hogy a szemükbe ne nézzen, ha mégis összefutott velük és meg ne mondja véleményét aljas viselkedésükről. Ezzel aztán még több ellenséget szerzett magának. K. L. plébános ereje teljében lévő, 49 esztendős férfi volt. Magas, erős ember, megjelenése tekintélyt parancsoló. A sunyi, laposan kúszó besúgók féltek is tőle, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy lépten-nyomon feljelentsék. .

1957 február 28-án K.L. plébános jókedvűen kerekezett a két falu között elnyúló gáton hazafelé. Mindig erre járt, hacsak a Tisza és az időjárás megengedte, hiszen lényegesen rövidebb volt az út. No meg hittanóra után, ígéretéhez híven, még hazavitte a gátőr kislányát is, aki nagyban hozzájárult jókedvéhez. A kis cserfes lányka egész úton csacsogott, meg-megnevettette a papot. A gátőrházhoz érve megvárta míg kinyílik az ajtó, válaszolt a gátőr „dicsértessék”-jére egy „mindörökké ámen”-el, visszapattant a drótszamárra és fütyürészve továbbtekert.

A másodperc törtrésze alatt felfogta, hogy valamibe, ami láthatatlan volt számára, beleakadt az első kereke, de már repült is le a nyeregből. Jóformán földet sem ért, a sötét bokorból hatan - heten rontottak elő és azonnal rugdalni, ütlegelni kezdték. Nem adta könnyen magát. Edzett volt, erős. Felugrott és jó párszor visszaütött, míg végre is a túlerő legyőzte. Agyát véres köd borította el, de eszméletén volt. Hallotta amint megbeszélik, hogy a partfalnál dugják el a testét. Érezte, ahogy levonszolják a gátról és összeszedve utolsó erejét megpróbált ellenkezni, de ekkor már a Tisza partján voltak.

– Lődd le, az anyja istenit a nagy marhájának! Ezt agyonütni se lehet!

Felismerte a hangot és megdöbbent. Nem gondolta volna erről az emberről, hogy közéjük tartozik. Nem volt ideje rágódni a dolgon. Még érezte tarkóján az ütést, de fájdalmat már nem okozott. Szótlanul rogyott össze. Öreg, fekete biciklijét halkan nyelte el a Tisza.

( Kenyeres Lajos plébánost 1957 február 28.-án gyilkolták meg a Vezsenyt és Tiszavárkonyt összekötő gáton, ahol a férfi közlekedni szokott a két falu között.. A rendőrség elterjesztette azt a hamis hírt, miszerint az áldozat disszidált, ezért nem indítottak nyomozást. Bár kerékpárját a tetthelytől nem messze pár nap múlva megtalálták, holttestének maradványai csupán 1958 tavaszán kerültek elő, Martfűnél. Gyilkosainak kilétére mai napig nem derült fény, annak ellenére, hogy a faluban suttogtak arról, kik voltak azok, hangosan kimondani még a kilencvenes évek végén, kétezres évek elején sem merték kimondani. Nekem is mesélt erről egy néni, míg Vezsenyen éltem, állítása szerint akkoriban még élt egy -kettő a gazemberek közül ).

Iratkozz fel a narancssárga gombbal, ha értesítést szeretnél kapni minden írásomról.