Gerd hazatalál

A bácsi úgy köszönt rám, mintha régi ismerősök lennénk. Rögtön meg is kérdezte, hogy hogy vagyok mostanában? Zavarba jöttem, tudjátok, az a fajta zavar volt ez, ami akkor bújik elő az emberből, amikor nem tudja a másikat hova tenni, így hát kínos helyzetbe kerül. Félszegen válaszolgattam neki, mert a „hogy van” kérdése után érkezett a többi is, nevezetesen ilyesmik, hogy: láttam – e mennyire felment a kenyér ára, mit gondolok a mostani német vezetésről, szoktam – e sétálni a Rajna partján, várom – e a karácsonyt, mit főzök ma, hát az ünnepekre mit sütök? Eltelt pár perc, mire vettem a bátorságot és rákérdeztem, hogy honnan ismerjük egymást.

– Jaj, meine liebe, – válaszolta széles mosolyt villantva rám, miáltal tökéletes műfogsora csillogni kezdett, – eddig még nem volt szerencsénk egymáshoz, de most itt a lehetőség, legyünk barátok!

Tudjátok, nem vagyok egy zárkózott személyiség, de azért éppen olyan könnyedén nem kötök ismeretséget az utcán, főleg barátságot nem. Toporogtam, továbbra is kínosan érzeve magam, mert indultam volna tovább, de udvariatlan nem akartam lenni. Így hát visszamosolyogtam, magamat türelemre intettem és felvettem a kesztyűt, azaz elkezdtem felengedni, gondolván, hogy elég nagy ez a város ahhoz, hogy jó eséllyel többé ne találkozzak újdonsült barátommal. Rögtön észlelte a változást és még közvetlenebbül folytatta:

– Kedvesem, ide figyeljen. Nagyon szívesen elcsevegnék magácskával napestig, – itt a fülemhezz hajolt és belesúgta: – de pisilnem kell.

Nyomban megbántam engedékenységem, hátrébb léptem egyet és kijelentettem:

– Ebben igazán nem tudok segíteni! Na, a viszontlátásra!

– Várjon már, ne rémüljön meg, nem harapok! Segítségre van szükségem!

Kimondta a varázsszót, mely hallatán azonnal minden érzékszervem haptákba vágja magát és cselekvésre késztet, Megenyhülve fordultam újra feléje.

– Miért nem ezzel kezdte, drága uram? Miben segíthetek?

– Hát.... Az úgy volt, hogy ma reggel is, mint mindennap, sétálni indultam... – elhallgatott, láttam rajta, hogy zavarban van. Lesütötte a fejét.

– Folytassa csak, hallgatom. – igyekeztem feloldani zavarát.

Felnézett. Szégyen és kétségbeesés csillogot a szemében. Aztán mély levegőt vett és kivágta:

– Eltévedtem!

Megkönnyebültem, hogy nincs nagyobb baj. Belekaroltam, és elkezdtünk sétálva haladni. Arra gondoltam, talán feloldódik közben, ha mozgunk

– Az irányt tudja? Ebben a negyedben lakik? Mondjon el mindent, ami segíthet.

– Dehogy tudom, meine liebe! Hát hiszen ha tudnám... Bár bizonyára valahol itt lakom, nem szoktam messzire sétálni...

– Sebaj! - rukkoltam elő a farbával. – mutassa a papírjait. Itt van a tárcája?

– Dehogy... Éppen ez a bajom. Megnézni sem tudom.

– Történt már ilyen önnel?

– Nem. Nem vagyok demens. Semmi baj a fejemmel. De most... most már nem is olyan biztos.

– Na, na, bárkivel előfordul... – mondtam bizonytalanul, mert azért legbelül tudtam, hogy nem igaz ez, mármint nem hétköznapi eset, hogy valaki nem tudja hirtelen, hogy hol lakik. Valószínűleg valaminek a kezdete.

Járókeretes, idős hölgy jött velünk szembe. Amint meglátott minket, vidáman köszönt:

– Szervusz, Gerd! Sétálgattok? Hogy s mint?

Már szólni akartam, megoldást láttam a néni megjelenésében, ha ismeri, talán azt is tudja, hol lakik. De újdonsült barátom oldalba bökött, és szélesen mosolyogva válaszolt:

– Szervusz! Jól vagyok, jól. Köszönöm kérdésed! Sétálgatunk, igen... sétálgatunk. Remélem jól vagy te is! – Azzal megrántotta a karomat, mintegy továbblépésre öszötkélve, udvariatlanul faképnél hagyva a nénit.

– Miért nem kérdezte meg a hölgyet, hogy hol lakik? – néztem rá szemrehányóan és értetlenül.

– Oh, kedvesem, hát eléggé szégyenkeznem maga előtt, avassam be az ismerőseimet is? Ez az asszony meg éppen pletykás!

–Tudja ki ő?

– Persze, a szomszédasszonyom!

– De hát, kedves uram! Akkor végképp butaság volt, hogy lerázta!

– Mit mondtam volna neki? Hogy meghülyültem? – csattant fel az öregúr.

– Nem! Azt, hogy elkíséri, mert önnek is éppen haza kell mennie!

A homlokára csapott és a következő pillanatban már ki is rántotta a karját, majd korát meghazudtoló gyorsasággal a néni után sietett.

– Gréta! Gréta! Várj meg, elkísérlek! Meguntam a sétát. – hamar utolérte az idős nőt, az lassan haladt a járókerettel. Karon fogta és hátranézett, rám kacsintott és visszaszólt: – Tschüss, kicsi barátném! Holnap is jössz velem sétálni?

– Persze, ki nem hagynám a világ kincséért sem! – kacsintottam vissza és megnyugodva folytattam utamat. Még hallottam, amint azt mondja a néninek:

– Kicsit tudnánk sietni? Mosdóba kell mennem, tudod milyen az ebben a korban...