Evetke nyúlánk lány volt, sűrű, vállig érő hajjal, amin jól látszott, hogy avatatlan kezek igazították, èletlen ollóval. Nagy barna szeme riadtan figyelte a világot, testtartása félénk, menekülésre mindig kész őzre hasonlított. Kapkodva szedte a levegőt, korán kifejlett mellei előtt örökké ott voltak a karjai, akkor is, amikor a tízórait majszolta, és ettől mindig furcsa pózt vett fel. Szünetekben csak állt a tèglakerítès előtt, ette az ètelèt, nézte a zsivajgó gyerektársait, de soha nem állt be játszani, igaz, nem is hívta senki. Néha sóvárgás jelent meg az arcán, de hamar rendezte vonásait.
Házi feladata mindig kész volt, órákon szorgalmasan jegyzetelet, mégis rossz jegyei voltak, mert ha kiszólították soha nem szólalt meg. Ritkán hallották beszélni, akkor is inkább motyogott. Csak annyi időre vették számításba a többiek, amíg csúfolták szokatlan neve miatt. “Evetke, a te se...d fekete!”. Vagy: “Evetke, a csöcseid kerekek!”. Ő ilyenkor elvörösödött, de egyebet nem reagált.
