Értékrendek

Hát ennyi volt? - gondolta. Feküdt az ágyban, mely már marta a csontjait. Világ életében csak annyit pihent, amennyit feltétlen muszáj volt. Nem szeretett csak úgy heverészni, pörögnie kellett, valamit csinálni. Ha akadtak is napok, melyek tétlenségre kényszerítették, azt ítéletnek érezte. Csodálkozott azokon az embereken, akik naphosszat nyomták az ágyat, egészségesen, úgymond pihenésképp.

Szóval ennyi volt. - villant bele újra, mint egy hideg penge a felismerés. Nem volt szívében bánat, nem félt, hite ettől megszabadította. Csak valahogy visszatekintve az életére mindegyre ez jutott eszébe, hogy ennyi volt. Milyen balga az ember! Gyűjti a sok kacatot, az anyagi javakat, hajtja magát, az időt nem arra szánja ami igazán fontos...

Persze akkoriban az tűnt fontosnak. Hogy legyen. Sok. Mindenből. Úgy hitte az a szeretet, azzal tudja megmutatni a családnak, a gyerekeknek, a barátoknak, ha ad nekik drága holmikat, elegáns ruhákat, ha meghívja őket luxus nyaralásra. És most, amikor tudván tudja, hogy utolsó perceit éli, mire emlékszik? Mi az ami megmelengeti elfáradt, alig dobogó szívét?

Az egyszerű kirándulások, az erdőben közösen talált gomba, szamóca, som. A sülő szalonna illata, amit parázson sütöttek, körbe ülve, meghitten beszélgetve. A vasárnap reggelek, amiknek az együvé tartozás olyan hangulatot adott, mint soha , semmilyen tárgy, amit sok pénzen vásárolt. A régi kis ház otthon szaga, ahol tűz pattogott, kenyér pirult, kopott volt benne minden, de a szeretet beragyogta, apró konyháját, girbe-gurba falait. A mezei margaréta csokor, az első ibolyák tavasszal, a dinnye zamata nyáron, a mezítelen talp alatt a föld melege, a hó hidege, csillámló fehérsége.

Az ágyból rálátott az étkészletre, mely ott kellette magát a vitrinben. Mennyit nyúlt érte a nyaka! Egyszer használták csupán, anyja halotti torán, több port látott, mint családi asztalt... Minek is vette meg? Ott van, ott porosodik a sok ékszer is. Mi végre? Alig néhányszor viselte őket. Hirtelen olyan tisztán látta azokat az értelmetlen éveket, amikor csak hajszolta a földi javakat, hogy hangosan feljajdult tőle. Miért is nem nyílt ki hamarabb a szeme a jóra, miért is nem fogta fel értelme a fontossági sorrendet?

Hát ennyi volt e földi lét? Egy véget nem érő hajsza, pár talmi csillogású kacatért? Ha újra kezdhetné, már nem így csinálná. Többet adna időből, saját magából a szeretteinek. Órákig csatangolnának a virágos réten, mohalepte fák közt az erdőben Hógolyózna a gyerekekkel és szánkózna, tócsákban ugrálna velük, sárban dagonyáznának, ha arra szottyan kedvük. Meghitten beszélgetne a barátokkal hajnalig. Imádkozna, Istent szolgálná minden tettével, gondolatával, szavával.

És benne maradna a kis házban, ott élné az életet, az igazit. A csorba tányérból kanalazná a levest, pléhcsuporból szürcsölné a teát, tüzet rakna a kályhába, sokat fürdene a patakban. Most már látná a szépet, az egyszerű, mégis magasztos, igazi szépet. Lehunyta szemét. Érezte mint száll ki belőle az utolsó lélegzet.

Legalább most megláttam mindezt - gondolta még, aztán szép csendesen átaludta magát a túlvilágra.

- Jó asszony volt... Mindent megtett a családjáért. Mennyit gürcölt szegényke... - ezt még hallotta.

Elillanó lelke elmosolyodott. Hát ennyi volt itt, e földi lét.