Életem bugyrai

Igaz történet - sorozatként - előfizetőknek

1967 -ben, úgynevezett „decret” gyermekként születtem. ‘66 októberében hozták meg a 770 -es törvényt Romániában, miszerint tilos az abortusz. Bár tudomásom szerint engem szeretettel vállaltak és vártak szüleim, mégis abban az időszakban láttam meg a napvilágot, minket már így „becéztek“. Sokszor írtam már arról, hogy mennyire boldog gyermekkorom volt, ám ez nem tartott sokáig, mindössze 12 éves koromig. 1979 júliusában édesanyámat félrekezelték egy banális asztmaroham után. Belehalt. Mindössze harmichat esztendős volt. Három leánygyermeket hagyott árván.

Édesapám inni kezdett és talán vigasztalást remélt attól is hogy könnyűvérű nőcskéket hordott haza. Mi ezt elég nehezen viseltük, de utólag belátom, hogy bármelyikük alkalmasabb lett volna mostohának, mint aki végül lett. Édesanyu halálával a felhőtlen gyermekéveknek vége szakadt. Gabi nővérem, aki ekkor már tizennyolc éves volt, hamar férjhez ment. Herci húgom és én maradtunk apámmal. Szegény jó apám... próbált ő tőrödni velünk, igyekezett, amennyire tőle telt, de nem sok sikerrel. Ketten háromfelé tengődtünk, kapálóztunk, hogy fennmaradjunk az élet tengerének háborgó vízén. Húgom még egészen kicsi volt, mindössze 2 éves.

És aztán jött ő. A mostohánk. Soha de soha nem felejtem el a pillanatot, amikor megláttam. Azt a hatalmas ellenszenvet apám egyik könnyűvérű nője iránt sem éreztem. Gyermeklelkem valószínűleg megsejtette a jövőt. Jött és rombolt: tárgyakat, emlékeket, testet, lelket, pszihét. Egyébként mai napig próbálkozik, de már nem félek tőle. Édesaput teljesen ellenünk fordította, miközben úgy csalta meg, hogy engem is be akart vonni a dolgokba.

( A folytatáshoz kattints👇👇)