Együgyű

Tavaly nyáron kívülről újították fel a házunkat. Beállványozták pár nap alatt, aztán egész nyáron folyt a munka. Nem mondom, hogy kellemes volt minden mozzanata, de végül szép lett és érezhetően jobbá vált a szigetelés. Már csak a zaj is kissé felborította a mindennapjainkat, hát még azt megszokni, hogy a második emeleti ablakunk előtt jönnek mennek az emberek, ha meglátnak be is köszönnek.

Párszor majd kiugrottam a bőrömből ijedtemben, ha beszóltak. De olyan is volt, hogy egy éjjel arra nyitottam ki a szemem, hogy egy kalapos ember áll a háló ablaka előtt és azt kérdi minden rendben? Csak a sziluettje látszódott. A tulaj kissé demens apukája volt, aki éjjelente is eljött, ha esett az eső, hogy megnézze, nem - e ázik be valaki. Hát a frász jött rám tőle.

Na, de azért így - úgy megszoktuk, sokszor adtam ki a munkásoknak kávét, ha sütöttem valamit, akkor abból is, de előfordult, hogy egy legény megjegyezte, milyen jó illatok szállnak feléjük a konyhánkból és behívtam a csapatot egy ebédre. Aztán, amikor elmentek, nekiálltam újra főzni, mert hát hat éhes munkás egyből felfalta a kettőnknek szánt ételt.

Hálálkodtak persze, sőt, ezek után még hangosabban köszöntek be mihozzánk, s mindig elmondták, hogy az egész házból csak én adok nekik valamit, máshol egy pohár vizet sem nyújtanak ki nekik. Egyszer nagy meleg volt, ütötte a higanyszál a negyven fokot. Nagyon sajnáltam őket, nehéz lehetett ebben a hőségben dolgozni. Kevertem nekik egy gyümölcsfagyit, amitől olyan boldogok lettek, hogy egyikük kezet is csókolt.

Na de nem is erről akartam írni, kicsit elkalandoztam. A hat fő két csapatban dolgozott. Az egyikbe két erős, német fiatalember tartozott és egy szintén német, láthatólag kissé együgyű, negyenes évei végefelé járó férfi. Azt hiszem a fiúkat sem az eszükért szerette az édesanyjuk. A másik csapat egy török és két bolgár férfiból állt. Az előbbiek voltak inkább a mi oldalunkon. Akarva, akaratlan hallottam amit beszélnek, persze a kopácsolások, csiszolások és egyéb, az ilyen munkára jellemző hangok között.

Az együgyű férfit Ottonak hívták. Nagyon sajnáltam szegényt, két okból is. Az egyik az volt, hogy láthatóan nagyon ideges lett, amikor kiosztottak rá valami feladatot. Magától nem tudta mit kell csinálni, utasítani kellett minden apróságra. Ő volt a segédmunkás. Ha meghallotta a nevét, azonnal kapkodóvá váltak mozdulatai és rettentően koncentrált arra, amit mondtak neki, érezhetően félt, nehogy elrontson valamit.

Nem nagy dolgok voltak ezek. Otto, hozd ide a flexet, Otto gyere tartsd ezt a lécet, Otto szaladj le ezért vagy azért. A másik dolog amiért sajnáltam, az az volt, hogy a fiúk sokat szidták, már - már átkozták. Mert megesett, hogy tényleg rosszul végezte a dolgát, bármennyire is igyekezett. A flex helyett a fúrógépet adta oda, nem egyenesen tartotta a lécet, stb. Ezért csúnyán le lett hordva, volt még sejhajon billentés is. Ettől aztán még idegesebb lett, még kevésbé tudott jól teljesíteni.

Egy napon nem jött az egyik ifjú, gondolom megbetegedett vagy szabadságra ment. Helyette egy ötvenes, mackótermetű, megfontolt mozdulatokkal dolgozó férfi jelent meg. Ottonak ettől fogva aranyélete volt. A mackó óriási türelemmel beszélt hozzá, mindig rákérdett, ha valamire kérte Ottot, hogy értette - e, s hozzátette, ha nem, az sem baj, csak szóljon, elmagyarázza hogy néz ki a szerszám amit ide kell hoznia, hogy kell tartani a lécet, stb. Otto ragyogva teljesítette a feladatokat, mind kevesebbett hibázott.

Egyik nap a fiatal fiú csúnyán szidni kezdte Ottot, mert nem sikerült a megfelelő szerszámot kézre adnia és már - már a fejére koppintott volna, amikor az idősebb férfi megfogta a karját és nem engedte, hogy bántsa. Megnyugtatóan mosolyogva az együgyűre, elmondta hol tévedett és visszaküldte azért amit valójában kellett volna hoznia. Majd leült az állvány szélére, megpaskolta maga mellett a deszkát, jelezve az ifjúnak, üljön mellé. Halkan, de igencsak határozottan mondta:

- Ide figyelj. Ez az ember lassú észjárású, nem ép elméjű, de jóindulatú, szorgalmas a maga szintjén. Ha mégegyszer meglátom, hogy bántod, vagy csak csúnyán nézel rá, velem gyűlik meg a bajod.

- De annyira....! - kezdett bele a legény a panaszkodásba, ám a mackó leintette.

- Nem érdekel a kifogásod! Nincs helye a szemétkedésnek munkatársak között, főként nem úgy, hogy a gyengébbel szemben hősködsz. - itt egy pár szót nem hallottam, mert még halkabban, szinte súgva mondta. Majd ismét normál.hangerővel.folytatta. - Ha megint eszedbe jut megütni, javaslom, gyere hozzám, üss meg engem. Ha mersz...

Azzal komótosan felállt és folytatta a munkáját. Pár nap múlva eltűnt a férfi, visszajött a másik legény. Második napja dolgoztak ismét együtt, amikor Otto kapott egy letolást a visszatért fiútól, megspékelve egy taslival. Nagyon élveztem az előadást, ami ezután következett. A mackó által kioktatott fiatalember leült az állvány szélére és megpaskolta a deszkát maga mellett. Szinte szó szerint azokkal a szavakkal tolta le a másikat, mint amivel pár napja a férfi őt. Még a gesztusai is hasonlóak voltak, a hangja is ott halkult el, ahol a férfinak, amikor őneki beszélt.

- Szóval legközelebb ha ütni akarod, gyere hozzám, üss meg engem. Ha mersz... - fejezte be és felállt.

Attól kezdve, magam vagyok a tanúja, szépen beszéltek Ottoval, türelmesek voltak hozzá, sőt, tanítgatták egy - két szakmai fortélyra. Ha néha valamelyikük mégis felcsattant, csak összenéztek és halkabban folytatták. Ezután gyakrabban vendégeltem meg őket, ki -kinyújtva valami finomságot az ablakon, a pihenőidejükben.