Disznóeledel

A fiatalasszony férjnél volt, két gyermeke született, férje havonta egyszer verte meg, egyébként békés ember volt. A havi egyszeri verést sosem értette az asszony, mert semmi ok nem volt rá. Mintegy szertartásszerűen bekövetkezett, s utána egy hónapig nem kellett vele gondolni, félni tőle. Szegénységben éltek, ugyan volt pár tyúk, egy disznó az udvaron, de nehezen tudták azoknak is az ennivalót beszerezni. Egyszer aztán éppen az eltervezett vágás előtt beteg lett a disznó. Feküdt az oldalán, nem kellett neki a moslék, s forró volt az egész hájas disznó teste. Állatorvosért szaladt az asszonyka, kétségbeesetten, hogy oda a drága hús, kolbász, egész esztendei szalonna, s eszébe sem jutott, hogy hát nincs mivel fizessen az állatorvosnak.

Az állatorvos nős volt, három leánygyermekkel. Feleségét fűvel-fával csalta, az egész falu tudta, az asszony pedig tűrte. Ha néha szót emelt a dolog ellen, bizony eljárt az ura keze. Így hát hallgatott, szenvedett, s valahol belül örült, hogy így nem őt használja az ember. Ezerszer megbánta a házasságát, és még az sem volt hova meneküljön előle. Apja kitagadta, mert az állatorvos családja ősi viszályban állt velük. De a lány szerelmes volt, s mint ilyen, vak. Igaz, hamar lehullt a hályog a szeméről. Már a nászutjukon megcsalta a friss férj. A férfi úgy érezte, ez neki szíve joga. Egy embernek legyen asszonya, aki süt-főz, mos, ellátja az urát, s meleg fészket teremt, neveli az utódokat. S legyen számtalan szeretője. Lenézte a női nemet, de nem tudott létezni nélküle. Apjától is ezt a viselkedést, életformát látta. Anyja személye sem jelentett sokat neki. Szürke kis, csendes asszony volt, aki az urát szolgálta.

A fiatalasszony telt csípőjével, kerek, feszes melleivel, formás lábaival igencsak felgerjesztette az állatorvos vágyát, már régen. Mézesmázosan közeledett hozzá, de az semmi jelét nem mutatta a vonzódásnak. Ez nem csillapította a férfi gerjedelmét, sőt, inkább növelte azt. Amikor megjelent nála, hogy hamar, hamar, né, megdöglik a disznó, tudta, hogy elérkezett az ő ideje, megkaphatja a vágyva vágyott asszonyi testet. Beleborzongott az érzésbe. Gyógyszert adott a disznónak, injekciózta négy napon keresztül, s az talpra állt. Az asszony hálától ragyogó szemmel köszönte meg, s zavartan bökte ki, hogy nincs pénze, az ura csak hó végén kap, de akkor megadja.

A férfi negédesen mosolygott, és rálegyintett, hogy ugyan már, nem szükséges elkapkodni a dolgot, ráér az. Hanem neki segítségre van szüksége a téeszben, esetleg délután arra menne-e a fiatalasszony, s megtenné, hogy segít egy két dologban? Az asszonyka boldogan mosolyogva egyezett bele, főleg mikor a férfi kijelentette, hogy a segítségért cserébe el lesz intézve az adósság. Megbeszélték, hogy délután találkoznak a téeszben, a disznók pajtájánál, egészen hátul. Úgy is történt, az asszony ruganyos, friss léptekkel közeledett, az állatorvos messziről figyelte csípője ringását, mellei hullámzását, s alig bírt magával, hogy elé ne szaladjon.

Mire a nő odaért már annyira fel volt tüzelve, hogy szó nélkül megragadta, s csókolni kezdte a nyakát, száját, a ruhán keresztül a melleit harapdálta. Az asszony annyira meglepődött és megijedt, hogy mozdulni sem bírt. Még akkor is csak csodálkozott, hogy ez vele megtörténhet, amikor a férfi vadul megfordította, és kímélet nélkül megerőszakolta. Olyan volt, mintha egy rémálom főszereplője lenne. Mikor magához tért, a férfi a disznópajta ajtójához dőlve lihegett, lekonyult nemi szerve még szabadon volt, és kéjesen vigyorgott az asszonyra. Az borzadva nézte, és olyan utálat, émelygés fogta el a hernyószerű férfitól, hogy öklendezni kezdett. Ahogy elmúlt a rosszullét, felegyenesedett, odalépett a még mindig ülve vigyorgó állatorvoshoz, és áthajolva rajta, kinyitotta a pajta ajtaját, ahol tíz hatalmas koca röfögött.

Tágas, nagy, téeszbeli pajta volt. Hirtelen mozdulattal, és meglepő erővel a férfit a disznók közé lökte, majd behúzta az ajtót utána, s rácsattintotta a reteszt. Mire az felocsúdott már késő volt. A megriadt disznók összevissza futkoráztak, s pillanatokon belül halálra taposták. Alig telt el pár perc, mikor az egyik koca óvatosan belekóstolt a férfi combjába. A többiek követték a példáját, és a férfiből hamarosan semmi nem maradt. Felfalták az éhes disznók. Néhány rongydarab éktelenkedett a ruhájából még ott, de hamar széttépték azt is a kocák.

A fiatalasszony üveges, elborzadt szemekkel fordult meg, hogy elmenjen. De visszahőkölt. Az állatorvosné állt a háta mögött. Hosszú percekig néztek farkasszemet, egyikük sem szólalt meg. Egyértelmű volt, hogy a feleség mindent látott, ami az urával történt. Végül ő szólalt meg. - Az uramat keresem. Nem látta? - kopogtak a szavak, mint valami nehéz kövek. - Nem, nagysága. - motyogta amaz. - Érdekes. - szólt a feleség. - Pedig a táskája itt van ni. - mutatott le a földre. - No, hazaviszem neki, aztán mikor előkerül, előkerül, ő baja, ha megváratja a többi állatot. Azzal megfordult és elment. Az állatorvos után sokáig nyomoztak, keresték, de semmiféle eredményre nem jutottak. A két nő soha többet nem szólt egymáshoz, csak hűvösen biccentettek, ha összetalálkoztak a faluban.