Cigánykassza

Saját régi kép

Nem is tudom miről jutott eszembe, de egyszer csak beugrott, hogy manapság talán nincs is olyan ember, akinek ne lenne bankkártyája, sőt, már a kis iskolás gyerekeket is látom, hogy azzal fizetnek. Mi több, egyre inkább előkerül az okostelefon, lecsippantják, és kész, se pénztárcát, se pénzt, de még kártyát sem kell elővenni.

Annak idején, amikor én elkezdtem dolgozni, esetleg amerikai filmekben láttunk olyant, hogy bankkártya. Mi minden második héten kaptunk fizetést, ez volt a bevált gyakorlat. Hónap közepe táján előleget, elsején elszámolást. A legeslegelején még borítékba se tették. Egyszerűen mikor letelt a műszak, mentünk az irodákhoz, ott a káderes néni ült egy kopott asztalnál, és osztotta a pénzt. Sorban álltunk, de szívesen tettük. A néni megkérdezte a nevünket, kibogarázta a fizetési listáról, s szépen leszámolta elénk ami járt.

Amikor a számológép gyárban kezdtem, még nem volt semmiféle becsekkolás, mégis pontosan hatkor mindenki ott ült vagy állt a gépénél. Portás volt a gyár bejáratánál, egy kis kuckóból figyelte az érkezőket. Hiába volt nagy az üzem, idegen nem juthatott be, mert mindenkit ismert. Igaz, volt legitimációnk! Magfyarul igazolványunk. Szigorúbb napokon, mondjuk ha éppen gyárt látogatott a tisztelt kommunista párt helyi vezetője, fel is kellett mutassuk belépéskor. De ez egy évben kétszer, ha megesett.

Aztán ott volt a köpeny. Mindenkinek volt. Kötelezően viselni kellett. Különböző színű, hosszabb, rövidebb, férfias szabású, női, karcsúsított, a csétécséseknek ( minőségi ellenőrök ) barna. A munkásoké általában kék. De volt olyan részleg is, ahol salopétát kellett hordani, azaz kezeslábast. A tízórait ki – ki a gépe mellett majszolta el, ebédelni legtöbben a kantinban szoktunk.

Akkoriban a navétázó falusiak ( ingázók ) otthon , titokban lefőzött pálinkát árultak sutyiban, féldecinként. Kevés józan férfi volt, mind spiccesen mentek haza, de akadt nő is, aki téli reggeleken egy felest munka előtt, egyet pedig műszak végén lehúzott.

Cigarettázni is lehetett bárhol, kivéve egy – két labort, vagy olyan részleget, ahol veszélyes volt rágyújtani. Emlékszem, a nyolcvanas években, amikor gyakran álltunk áramszünet miatt, volt olyan hogy a nagy hála közepén tüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, és sztorizgattunk. De az ötéves tervet 200 százalékban teljesítettük mindig... papíron. Sokszor szintén falusi kollégáktól szereztük be a zsírt, szalonnát, ha disznót vágtak, jó pénzért a húst. Sőt, a nullás lisztet, a házi tojást is ők árulták.

Más világ volt, teljesen más. Akkoriban még beszélgettünk, még átugrottunk egymáshoz előzetes egyeztetés nélkül. Jaj, és még ott volt a cigánykassza! Kollégák megegyeztek egymás között, tízen, húszan, attól függően mekkora volt a műhely ahol dolgoztak, és havi száz lejt befizettünk a cigánykasszába. Azt az összeget, ami bizony szép summa volt, minden hónapban más kapta kézhez, sorsolásos alapon. Ha úgy tetszik előtakarékosság volt. Ebből vásárolt aztán a nép egyszerű fia nagyobb háztartási dolgokat, vagy ebből ment el nyaralni, ki mire szánta. Kamatmentesen.... Megoldottuk egymás között. Ha valakinél baj történt, ne adj Isten temetés, annak hamarabb odaadtuk, mint ahogy a sorsoláson sorra került volna.

Nem sírom vissza a szocializmust, egyetlen percig sem. De azt az emberséget, ahogy egymással törődtünk, ahogy megoldottuk az ügyeinket, igen. És az igazi házibulikat, ahol legtöbbször csak zsíroskenyér volt a menü, kis falusi karcos borral, vagy forró teával. Aki nagyot sóhajtva azt mondja, hogy hja, a régi szép idők, szerintem ezekre a dolgokra gondol, nem az üres boltokra, nem a sorbanállásra, nem a jegyrendszerre.

A képen édesapám ül és oktatja a köré gyűlt kollegákat.

(Ha tetszett, nyomj rá egy szívecskét, ami jelzés nekem, de a substacknek is, hogy követtek, olvastok, érdeklődtök az írásaim iránt. Neked egy katt, nekem egy lépés előre. Köszönöm! )