Kora reggeli órában zötyög a busz. Falusi néni ül az egyik széken, előtte két fiatalasszony beszélget. A néni kendőt visel, posztómellényt, körülötte csomagok, látszik, piacra igyekszik, egyik kosárból hagyma és föld illata árad. Két helyet foglal így. A fiatal nők elegánsak, körmük hosszú, ápolt külsejük kirí az utasok közül.
– Nem sokszor fanyalodom a tömegközlekedésre. De a kedvedért... – mondja az egyik.
– Ó, drágám, ne hidd, hogy én szokva vagyok ezzel! Csak hát az autó éppen tegnap döglött be. Utálok itt lenni! – körülnéz, megvetően és affektálva legyint egyet. – A sok suttyó falusitól és munkástól bűzlik minden.
– Ne is mondd! – felhúzza rajzolt szemöldökét és kissé közelebb hajol a másikhoz. – Ez is, a hátunk mögött. Árasztja a hagymaszagot. Fogadok fogat sem mos gyakran.
– Már bánom, hogy nem halasztottuk el a találkozást. Rettenetes, remélem nem kapunk el valami nyavalyát! Visszafele taxival jövünk!
Erőteljesen harsan az ellenőr hangja:
– Jegyeket bérleteket kérem!
A két nő összenéz. Még messze az ellenőr, elől van.
– Van jegyed? – feszült a hangja a szőkének.
– Dehogy... Eszembe sem jutott venni. Mondom, nem szoktam...
‘– Én sem. Mindjárt itt van. Mit csináljunk? – ijedten kotorászik a táskájában. – Készpénzem sincs...
– A fene... Jól leégünk. Minek is kellett felülnünk erre az átkozott buszra?
Sötét, barázdált kéz jelenik meg közöttük. Két jegyet nyújt feléjük.
– Gyorsan kezeljék le, kedveskéim. Még van idejük míg ideér. Nálam mindig több van... – A falusi néni hangja lágyan cseng. Hátranéz rá a két nő. Tekintetükben zavar tükröződik. Aztán egyikük elveszi a jegyeket, felugrik, még éppen idejében kezeli, máris ott az ellenőr.
A következő megállónál leszálláshoz készülődnek, előtte valami köszönetfélét motyognak és szégyenkezve mentegetőznek:
– Nincs nálunk készpénz... Nem tudjuk kifizetni... Elnézést, köszönjük...
– Semmi baj, lelkem, jár így az ember. – Fékez a busz, nyílnak az ajtók. A néni rájuk villant egy mosolyt. – Mindennap megmosom a fogam...
Azok fülig vörösödnek, majd lelépnek és szaporán elsietnek. A körülöttük lévő utasok arcán nevetés.
Kettő
Délutáni kánikulában zötyög a busz. Egyik ülésén két idős nő, lábuknál tömött bevásárlószatyrok. Mellettük kapaszkodva áll egy fiatal lány. Finom vonású arcán fáradtság.
– Hiába, na, ha a mai fiatalokon múlik, el is pusztulhatunk! – sóhajtás kíséri a szavakat. – Kiveszett belőlük a jóérzés, önzőek!
– És lusták! Csak dolgozni ne kelljen! Kenik – fenik magukat, hajszolják az élvezeteket, de nem valók semmire! Isten mentsen meg tőlük! – toldja meg a másik.
– Mondtam éppen az uramnak, hogy mi szerencsések vagyunk, jó gyerekeket neveltünk. Azok még tudják mi a becsület! De nézz körül, drágám, csak ezen a buszon! Ilyenkor dolgozniuk kellene, vagy iskolában lenniük! De nem, ezek csavarognak, foglalják a helyet, még gyalogolni sem képesek!
– Bezzeg a mi időnkben! – rácsap a combjára. – Még most is erősebb vagyok náluk, annyit gyalogoltam annak idején!
– Bizony! Az iskolába is a két lábunkon mentünk! Cipeltük a táskánk, kilométereket! S nem lett bajunk! Eh, nem is érdemes.... – hirtelen a mellkasához kap. – van egy kis vized? Rosszul vagyok ettől a hőségtől.
– Ó, te szegény! Nincs, mind megittam amit magammal hoztam. – körülnéz, ijedten, látva barátnője mind jobban vörösödő arcát.
A fiatal lány elengedi a kapaszkodót és a táskájába nyúl. Fékez a busz, önkéntelenül nekidől kissé az egyik néninek.
– Nem látja, hogy rosszul van? Rátehénkedik, maga érzéketlen perszóna! – rivall rá a belső széken ülő öregasszony.
A lány fülig pirul és egy üveget húz ki a táskájából:
– Csak egy kis vizet szerettem volna adni... Elnézést, megmelegedett a reggeltől, a munkahelyemen nincs hűtőszekrény... – tétován, már – már bocsánatkérően nyújtja feléjük.
Pár perc múlva jobban lesz a néni a langyos víztől. Lehajtott fejjel, némán utaznak tovább. Nagydarab munkás halad el mellettük az ajtó felé, megálló következik. Mielőtt leszáll, rámosolyog a lányra:
– Szép volt, kislány. Jó pihenést kívánok!