Búcsú

Állt és integetett. Mindig ezt tette, mikor elmentek. Ott állt a roskadozó kapuban, fáradt öreg kezét felemelte, és integetett, egészen addig míg látta az autót. Volt, hogy kinyúlt fia keze az ablakon, röviden visszaintett. Ilyenkor csókot is dobott. Ráncos kezébe lehelte szíve csókját, és utánuk dobta. Amikor megérkeztek még nem gondolt erre az integetésre. De ahogy telt az idő, és már érezni lehetett, hogy mindjárt szedelődzködnek, eszébe jutott, hogy nemsokára ott áll majd elárvultan, és integet.

A zsivajt szerette, mikor ott voltak, kipakolták a városból hozott dolgokat, megölelték, vidáman , egymás szavába vágva meséltek, dicsérték az ételt amit főzött nekik, ették a süteményt, csettintettek a finom bor kortyolgatása után, körülnéztek az öreg kamrában, le-levettek egy üveg befőttet, s úgy állva kanalazták ki, dicsérték a malacot, milyen szépre hízott.

Aztán elmentek. Mindig. De hát ez az élet rendje. Az öregek elárvulnak, a fiatalok nyüzsögnek, dolgoznak, rohannak, és igyekeznek gyakran jönni. Mert ugyan nem tudják, nem érzik, de sejtik a vének árvaságát. Majd egyszer ők is ebbe a cipőbe lépnek. Az öregség kitaposott, fáradt, kopott, otromba, de bölcs cipőjébe. És ők is integetnek majd.

Már leeresztette a karját, összefonta a mellén, de tekintete a messzeségbe révedt, arra, amerre elhajtottak. Állt a kapuban. Még nem ment be. Bemenni nagyon nehéz, mert az üresség bántóan kong még egy darabig. Ilyenkor eljátszott a gondolattal, hogy talán visszatérnek, és itt maradnak. No, vén bolond , gondolta magában, szedd magad, menj be. Még nem vitte rá a lélek. Csak egy kicsit maradok még, mentegette magát, pedig senki nem vonta kérdőre.

De jó is, hogy itt voltak! Most majd pár napig balzsamozza a lelkét ezekkel a percekkel. Felidézi a pillanatokat, az arcokat, ahogy felengednek az otthon melegében, a mosolyokat, a simogató pillantásokat. Még ott van a hangjuk, talán, a konyhában. Testük melege a szék párnáján.

Megfordult, kezét rátette a kilincsre. Az ismerősen simult markába. Szeme sarkából észlelte a piros autót, amint közeledett. Megfordult. Visszatértek! Mintha egy álom vált volna valóra. Porzott az utca, ahogy a jármű közeledett. Fia kiugrott, odalépett hozzá, szorosan átölelte.

- Édesanyám ! Csak meg akartam még egyszer ölelni. Tudja, egész héten nagyon hiányzik nekünk....No,no, ne sírjon lelkem jó anyám! Szombaton ismét jövünk!

Azzal visszaült, és már el is indult. Menye és a gyerekek mosolyogva integettek. Reszketve emelte fel kezét, rálehelt ezer szívbéli csókot , és még utánuk tudta dobni, mielőtt eltűntek volna a távolban. Egész nap ott játszott a boldog mosoly ráncos ajkán.

❤️ Ha nehézségbe ütközöl az előfizetésnél, most megkönnyítem a magyar bankszámlámmal. Utalhatsz egyenesen arra, én pedig jóváírom az előfizetést. Írj nekem a tungye@gmail.com email címre és megadom az adatokat. 🙏🩷❤️