Boldika

Csak ült a mező közepén, az elárvult fácska alatt, és törte a kemény buksiját. Hát muszáj neki messzire mennie, hogy tanuljon? 'Sze van néki esze, lehet véle patakot rekeszteni, annyi. S csillog es az elméje, tanult ő eleget nagyapótól. A keze fogása es olyan, hogy ritkaság. Ehol van ni, micsoda mént faragott ebből a semmi kis deszkából a bicskájával! Apja es tanította, szóra, dalra, táncos lábra. Tud ő elegendőt, hogy megéljen, mit neki a város, s a szürke kockaházak?

Itt a mező, az erdő, a hegyek és annyira, de annyira bizsergeti a szívét ha reájuk néz, ha köztük csángál! Zsuzsika is ki – ki jön véle, s olyankor annyit kacagnak, a hasuk fájdul belé. De van, hogy csendesen ülnek, szalonnát falatoznak, puhakenyérrel, vereshagymával. Hát kivel csángál majd a városban? Ki mondja neki olyan szépen, csillingelően, hogy „ Boldika, gyüssz – e lepkét fogni? ” ? Hova lészen az ő nagy szabadsága?

Bészorul mint Palkó, a négy fal közé, s ott es a kopott iskolapadba. Szép a tudomány, de nem néki való. Néki a hatalmas ég, a zöld mezők, a pitypang, a madársóska és a sok szabad madárka, állatka kell. Punktum.

Sóhajtva állt fel. Majd nagyapónak elpanaszolja búját , baját, hátha a vén kitalál valamit, s itthon maradhat.

De végül nem sikerült Boldikának otthon maradnia. Szüléi büszkén vitték iskolába, s addig taníttatták, míg városi ügyvéd lett belőle. Ott áll a nagy háza a központban, réztábla a kapun, mely hírdeti: Dr. Kisalmássy Boldizsár, jogász. Időnként, egy - egy átmulatott éjszaka után eszébe villan az a harcos kedv, amivel ellenállni próbált. És a kicsi, elárvult fácska ott a mezőn, ahol utoljára szabadnak érezte magát, bár már szorították mellkasát a város ígéretei.

Hejj, majd egyszer, mikor már vén lesz mint nagyapó, hazamegyen, leül a kicsi fácska alá, mely bizonyára terebélyes lett azóta, s világba kiálltja az elveszett szabad élet feletti bánatát, ami végigkísérte egész létét Boldikának.