Az átkos kommunista rendszerben tiltották a szent ünnepeket. Mintha csak megtehették volna… Javítok: tiltották, de mi megünnepeltük. Valami kis fenyőünnepet, Télapó-érkezést azért engedélyeztek – érezték ők is, hogy teljesen elvenni az ilyesmit nem lehet a néptől. Volt sok bugyuta dal: “Télapó itt van”, meg “Jaj, de szép a kis fenyőfa”, volt üzemi koccintás, és volt csomag a kisgyerekes munkásoknak.
A csomag általában szegényes volt: tavalyi, kőkemény szaloncukor, pár alma, egylejes, lejárt szavatosságú csoki. Mégis nagyon vártuk, mert néha-néha akadt benne egy-egy éretlen narancs – ami akkoriban felért a mennyei mannával. Vártunk pár napot, hogy megérjen, aztán jóízűen megettük a még mindig rettenetesen savanyú gyümölcsöt.
Egyik évben azonban óriási meglepetés ért: valami egészen új dolog volt a csomagban. Banán, kérem szépen! Bevallom, addig csak rajzfilmben, könyvben találkoztam vele. Tudtam, mi az – de enni még sosem ettem. Két zöld banán virított az átlátszó zacskóban. Édesapu áhítattal vette ki, feltette a szekrény tetejére, és elmondta, hogy most várunk pár napot – ahogy a naranccsal szoktuk –, hogy megérjen.
