Klára érezte, hogy nem bírja tovább, muszáj megpihennie. Az augusztusi hőség kiszívta minden erejét. „Ej, be bolond vótam. Jobb lett vóna a hűsben maradni, aztán gyüjjék, ő, ha engemet akar!“ – gondolta magában, de közben halványan elmosolyodott. Szinte az ajkán érezte Mihók csókját, azt a kemény, követelőző férfiszájat mely azóta sem hagyja nyugton. Úgy forr a vére tőle, mintha biza húsz esztendős leány lenne, nem meglett özvegyasszony.
„Hejába, na, vén szerelem, bolond szerelem!“ – morfondírozott magában, ahogy leereszkedett a patak mellé, az árnyékba. Megigazította fekete kendőjét, elsimította szoknyáját és elmélázva gondolt vissza eddigi életére. Két esztendeje özvegyült meg, amikor az urát, Estvánt, levetette a ló magáról s olyan szerencsétlenül esett, hogy nyomban nyakát szegte. Részeg volt, persze, hogy részeg. Híres, nagy szerelem volt az övéké s hiába tiltotta Klára apja, mégis hozzáment.
A szerelem hamar elmúlt. Már a nászéjszaka után verést kapott az újdonsült asszonyka, ahogy az ura mondta : „Miheztartás végett“.
– Hát így szeretsz te Estván? Így-e? – sírdogált az ágyszélen.
– Kalári! Enni használjad a szájad! Há’sze szeretlek én, hogyne szeretnélek! Hanem te kiviselted magadat, minnyá a lakodalmunkon! Ej, te, te! Mit hitté’, hogy nem veszem észre hogy mórikálsz Szekeres Pistáva’? Vak nem vónék, ejsze! Ehhez tartsd magadat, hogy az anyád ne sirasson! Vak nem vónék!
– Én- e? Mórikáltam? Elment az eszed? – nézett rá csodálkozva a menyecske, egy pillanatra abbahagyva a hüppögést.
Már perdült is meg az ura. Visszakézből vágta szájon, majd magára rángatta gúnyáját és kiviharzott a tisztaszobából.
– Szedd essze magad, eriggy segíjjé’ anyámnak! Ebbe’ a házba’ nem tűröm a lustaságot! – szólt még vissza a válla felett, villámló tekintetet vetve rá.
Klárába belefagyott a könny. Felállt és lassú mozdulatokkal öltözködni kezdett. „Ej, bár hallgattam vóna Édesapámra! Semmi ember ez, megmondotta elsőre!“ – gondolta. Szilárdan elhatározta, hogy azon nyomban hazamegy, apja bocsánatáért esedezni és többé soha nem akarja látni Estvánt. „Eccer hamar kiölte belőlem a szerelmet!“ – futott át lelkén a felismerés. „Ó, én bolond, én bolond!“
Úgy ment ki az ajtón, hogy senki nem vette észre. Az ura már odakinn volt a jószágnál, anyósa a kamrából vett elé éppen valamit. Szaporázta lépteit, minél hamarabb haza akart érni. Haza, a házba, ahol ő volt drága szülei szeme fénye, a mindene. Egyetlen leányuknak mindent megadtak, tenyerükön hordozták. Kései gyermek volt, akkor fogant meg, mikor apja s anyja lemondtak az áldásról. Óvták a széltől is és fényes jövőt álmodtak neki. Amikor Estvánnal szárba szökkent szerelmük, otthon kitört a zivatar. Próbáltak szép szóval, szidással, tiltással hatni Klára józan eszére, mindhiába.
„Hej, pedig milyen igazat szóltak!“ – gondolta most a menyecske és ettől ismét könnybe lábadt a szeme.
Apja és anyja csendesen reggeliztek, amikor belépett a konyhába. Anyja nyomban felugrott, látva leánya kisírt szemét, átölelte és kérdezgetni kezdte:
– Mi lelt, édes lelkem? Há’ mitől törött el a mécses, bogaram?
Klára szipogva sorolta, anyja karjaiban vigaszt keresve, mint verte meg az ura, hogy féltékeny lett arra a jámbor Szekeres Pistára, pedig hát ő okot nem szolgáltatott rá, majd így fejezte be mondandóját:
– Én immá bélátom, hogy igazuk vót, hazagyüttem! Vissza nem mejek, ammá bizonyos.
Apja, aki eddig némán, egyenes derékkal, ráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet, a végszóra úgy bődült el, mint egy oroszlán:
– Hazagyütté’??? Haza-e??? Há’ mit vettél eszedbe??? Hogy helye van itten szökött fehérnépnek??? Nem te akartad? Nem-e???
Klára és anyja rémülten néztek az idős emberre. Soha nem látták még ilyennek.
– Ferenc, drága jó uram – próbálta csillapítani az öregasszony, amint magához tért valamelyest – Miket beszél? Hásze hogyne lenne helye…?
Ferenc arca lilából vörössé szelídült, leereszkedett a sámlira, mert úgy érezte meneten megüti a guta és szinte suttogva mondta:
– Takarodj a házamból, Kalári. Rögvest! Amit főztél, edd es meg – a szavak úgy koppantak menyecske-leánya lelkén, mint mázsás, hideg kődarabok. Ránézett anyjára és kihúzta magát.
– Isten áldja, édesanyám.
Csak ennyit mondott, apjától nem is búcsúzott. Aztán lassú, de határozott mozdulattal megfordult, kilépett az ajtón, elindult visszafelé. Vissza oda ahol, jól tudta, a földi pokol vár rá.
( A fenti részlet abból az e-könyvből van, amit most írok és amit csak az előfizetőimnek ajándékozok. Ezen a kis bevezetőn kívül soha sehol nem fog ez megjelenni, csak és kizárólag a támogatóim részére írom és e-könyvként juttatom el hozzájuk. Ezenkívül hamarosan elkészül, (tényleg csak napok kérdése) egy másik, 220 oldalas e-könyv, ami egy színes bokrétát tartalmaz eddigi írásaim egy részéből. Ez utóbbi rendelhető is lesz. Természetesen a támogatóim ehhez is ingyen jutnak hozzá. A narancssárga gombra kattintva te is előfizethetsz! 👇👇❤️)


Drága Tündi! Ismét egy izgalmas írásod. Minden porcikámmal megvetem azokat a patkányivadékokat, akik képesek egy gyönge nőt megütni. Az alábbi eset viszont azt bizonyítja, hogy Istennek van humorérzéke. Icus barátnőm sajnos a hetvenet se érte meg, elvitte a rák. Gyermekét a szíve alatt hordta. A mi időnkben nagy szégyen volt lány fejjel szülni, ezért igent mondott a baba apjának. Jóképű férfi volt, csak ivott rendszeresen. Tüneményesen szép kisfiuk született. Előre bocsátom, hogy barátnőm igen békés természetű volt. Egy alkalommal megütötte őt a férje. Ica megdöbbent, elöntötte a méreg. Lehúzta fapapucsát, és verni kezdte a mocsadékot tiszta erőből. Az nyüszítve könyörgött, hogy hagyja abba. (én is nyüszítettem, amikor mesélte, de én a röhögéstől) Egy jól irányzott ütéssel betörte a fejét, ekkor abbahagyta. Hetekig tele volt kék-zöld foltokkal. Soha többet nem merte Icát bántani. Elitta az eszét, néhány év múlva meghalt. Fiuk már ötven éves. Csipetke a beceneve, 192 centi magas. Londonban él, piros buszt vezet.
Jajj, már keservesen indul... Mi lesz még itt? De nagyon várom!!!